Vihar a biliben

Vihar a biliben

Így lett belőle a nemzeti kincsek egyike, mi több, hungarikum, mint a birkapörköltből.

Örömmel jelenthetem, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik. Ennek jegyében nagy hullámokat vetett az Echo Tv műsora, melynek egy pontján kitűnő szerkesztőm, Ambózy Áron, azt találta mondani, megidézve egy ’56-os veterán gondolatait, hogy Göncz Árpád nem ’90 előtt, hanem ’90 után volt „patkány”. Utalva ezzel a fékezhetetlenül terjedő mendemondára, miszerint szeretve tisztelt Árpi bátyánk, az ’56 utáni börtönéveiben, együttműködött a kommunista titkosszolgálattal; mindközönségesen besúgó volt. E tekintetben aztán egyben meg is védte a volt köztársasági elnököt ettől a vádtól. Hiába.

Alakítását azután szemlézte a „Mérce” című kiadvány, amelynek szemlézés során sikerült úgy megvágni a közzétett videót, hogy a történteknek éppen az ellenkezője tűnjön ki. Ez egyszerűen hamisítás, abból is a legprimitívebb fajta, hiszen az eredeti felvétel bármikor megnézhető. Eddig a történet, mondhatnók semmi különös, az idézett kiadványnál alapvetően ez a mérce.

Ambrózyt nekiálltak virtuálisan meglincselni, aminek én, akarva-akaratlan, tanúja voltam, lévén, hogy többekkel egyetemben nálam vendégeskedett a hétvégén. Hosszú és nehéz hétvége volt, de a birkán kívül senkiben nem esett maradandó károsodás.

Apáti kollégát – aki tisztázni kívánta a történteket – szintén szidalmazni kezdték. A gyűlöletnek olyan gejzírje tört föl, amely még az egyébként is infernális színvonalú és hangnemű kommentfolyamokban is szokatlan. Foglalkoztak az illetők anyjával, apjával, azoknak és hőseinknek vélt szexuális irányultságukra különös tekintettel, ami meglehetősen különös dolog, ha felelevenítjük, hogy amúgy milyen vehemenciával állnak ki minden szexuális deviancia mellett.

Hogy mitől süllyed egy amúgy többé-kevésbé normális ember (a monitor előtt) a banánját vesztett orangutánhoz hasonló magatartási mélységekbe, az megérne egy vagy több tanulmányt is, de most nem ezzel foglalkozunk.

Az első érdekes kérdés, amit meg kell vizsgálnunk, hogy miért pont Göncz személye vált ki ekkora sivalkodást. Göncz – a baloldali, haladó ajkakon csak Árpi bácsi – egyike volt azon nagyon kevés haladó politikusnak, akikről úgy döntöttek a libsi médiakörök, hogy kifejezetten szerethetővé fogják felépíteni.

Mert ugyebár a többiek a bunkó, tudatlan párttitkártól a hazudós ütődöttetekig terjedő skálán helyezkedtek el, mondjuk a Horntól Pető Ivánon át Gyurcsányig ívelő mércén. Emlékezzünk például arra a betongerendát eltörni képes erőfeszítésre, mellyel Gyurcsányt a kislányokat megtaláló, ájult hölgyeket cipelő, a nép jóságos megmentője képében akarták bemutatni. Nem ment. Még a szokásos gyurcsányista rohamnyugdíjasok sem vették be, ugyanis ők a harcos arkangyal szerepében szerették látni őt, aki megküzd a gonosszal és eltapossa azt.

Egyedül Árpi bácsi fizimiskája, megjelenése, beszédmódja kínált lehetőséget a szerethető haladó, a nemzet nagyatyjának szerepére, aki szelíd energiájával „egyesíti” nemzetet.

Göncz pontosan olyan politikus volt, mint a balliberális oldal bármelyik szereplője. Hol a kártékony, ideológiavezérlet akarnok, hol pedig a megdöbbentően ostoba outsider tört elő belőle. Emlékezzünk csak a taxisblokád idején nyújtott alakítására, midőn többek között a hadsereg főparancsnokságát akarta megragadni. Árpi bácsi a költő és hadvezér. Ezen akkoriban napokig röhögtem.

Mindegy, amiből kevés van, az pedig értékes. Hát még ha összesen csak egy van belőle.

A haladás erőinek másik problémája egy műfaj sajátosságaiból fakad. Véleményük szerint, amint maga az újságírás sem tud nem baloldali lenni, úgy az irónia és a gúny sem. Hiszen minden, ami nemes és fontos, az az ő birtokukban van, azon viccelődni egyenesen szentségtörés.

Sokáig így is volt ez. A baloldali médiában rendszeresen jelentek meg viccesnek vélt emberek, és gátlás nélkül gúnyolódtak mindenen, a Szentkoronától a magyarságig bezárólag. Mindenen, amiről azt gondolták, hogy a jobboldaliaknak fontos. Tették pedig ezt azért, mert úgy vélték, hogy az általuk utált honfitársaikat ez bosszantja, és ez pedig nem múló gyönyörűséget okozott nekik. Roppant jókat röhögtek a lelki szemeik előtt megjelenő retrográd fasisztán, amint az éppen leköpi dühében a Tv-t, vagy tehetetlen dühében fölrúgja a kutyáját.

Kiderült az, amit én régen tudtam: a libsiknek nincs semmi humorérzéke. Amint valaki olyan, egyébként vicces dolgokon kezd gúnyolódni, mint a buzik, vagy a bevándorlók, nem is beszélve a belpesti ütődött értelmiségről, azonnal a revolverükhöz kapnak.

Nem kétséges, hogy a jobbról jövő gúnyt ugyanúgy motiválja a bosszantás szándéka is, mint baloldali párját. Az én esetemben legalábbis bizonyosan, és az ezt az igazoló papírt Ambrózy kollégáról is bármikor kiállítom.

Természetesen a függetlennagyonobjektív média szerint, mi ocsmány trollok vagyunk, a csatornába – ahol azok a bizonyos patkányok is élnek – való stílussal, humorérzék nélkül. Ennek azután hangot adnak többnyire a csatornába való ocsmány troll stílusban, véleményem szerint. Ilyen ez a popszakma.

http://aristo.pestisracok.hu/

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »