"Vesztes háborúra mindig szomorú emlékezni"

"Vesztes háborúra mindig szomorú emlékezni"

A közelgő évforduló alkalmából rendezett nemzetközi történészkonferenciát a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum kedden, melyen a magyar szakemberek álláspontja mellett olasz, osztrák, szlovák és szerb történészek előadásait is meghallgathatta a szép számú közönség.

A legérdekesebb és legrelevánsabb előadások a Vittorio Venetó-i, azaz a harmadik piavei csata előzményeit, körülményeit és következményeit járták körül.

Jól sepert az új olasz seprű

Andrea Ungari, olasz történész azokat a katonai és politikai eseményeket vette sorra, melyek az 1918 júniusában a Monarchia számára katasztrofális és döntő vereséggel végződő második piavei csata és a Vittorio Venetó-i ütközet között zajlottak le Olaszországban.

Az olasz hadsereg szempontjából a legfontosabb fejlemény az volt, hogy a sikertelen júniusi offenzíva megmutatta, milyen jól megszilárdult a caporettói áttörésben majdnem teljesen szétesett talján hadigépezet.

Ungari kiemelte, hogy ebben oroszlánrésze volt Armando Diaznak, az új főparancsnoknak, akit Luigi Cadorna menesztése után neveztek ki. Diaz sokkal emberségesebb hozzáállást tanúsított a katonákkal szemben, mint elődje, nagy figyelmet fordított arra, hogy a csapatokkal szemben már-már aszketizmusba hajló puritánságot és nélkülözést erőltető Cadornával szemben az ellátás javításával és a rekreációs tevékenységek – például a front mögött biztosított sportolási lehetőségek – bevezetésével fokozza a morált.

Diaz a sajtónak is nagyobb teret engedett: míg addig szigorú cenzúra övezte a hadi helyzetet és a tudósítók a front közelébe sem mehettek, az új tábornok megadta a lehetőséget, hogy a helyszínen készült beszámolók szülessenek a hadi eseményekről, ami fokozta a hátország szimpátiáját a katonákkal szemben. Ungari ugyanakkor megjegyezte, hogy Diaz csak pozitív szellemű híreket hagyott publikálni, a tudósításoknak a győzedelmes és erős hadsereg képét kellett sugallniuk.

Az újságíróknak elég keveset kellett hozzákölteni a valósághoz, mert a nagy arányú antant-támogatásnak köszönhetően az olasz hadsereg pár hónapon belül ütőképesebb állapotba került, mint a Monarchia kimerült és leharcolt alakulatai. A történész szerint az olaszok mind utánpótlásban, mind felszerelésben, mind hadianyagban lekörözték ellenfeleiket. Igaz, hogy Diaz hiába kért az antanttól a nyugati fronton ekkorra már kellő mértékben bizonyított tankokat, mondván ha megkapja őket, akkor meg sem áll Bécsig, az erőviszonyok így is az olaszok javára billentek el.

Részben ezzel magyarázható, hogy erőiket hiába egészítették ki nagy létszámú brit és franca csapatok, Diaz tábornok a megfelelő gépesítés nélkül nem akart egy elhamarkodott támadást indítani. Pedig Ungari szerint ekkorra már az olasz politika és az antant erők is a mielőbbi csapásmérésben gondolkodtak.

Diaz nem tehetett mást, meghajolt a nyomás előtt és beérte az antant légi erejének nagyfokú támogatásával. Körültekintő tervezés és a kedvezőtlen időjárás miatti halasztás után végül október 24-én az olasz erők megindultak a Monarchia állásai felé. Ungari kimerítő részletességgel mutatta be, hogy is festett a hadművelet a terepen. Elmondta, hogy a tömegrohamokkal nem rokonszenvező Diaz a lehető legjobban bebiztosította az akciót: az átkelési pontokat külön hadseregek rohamozták meg, a franciák és a britek a szárnyakon biztosították az előrenyomulást.

A Monarchia éhező, fázó, a bécsi politikai válság miatt demoralizált katonái ugyan eleinte fel tudták tartóztatni a rohamokat, ám ahogy fogyott a muníció, úgy vált egyre kilátástalanabbá a helyzet. Az olaszok végül 26-án, egy éjjeli támadás során hídfőket létesítettek a Piave bal partján, és a támadás fő irányában, Vittorio Veneto közelében is megvetették a lábukat.

Október 29-én az egyesült hídfőkből megindult a támadás a Monarchia védőállásai ellen, az olaszok több helyen is áttörték az osztrák-magyar vonalakat, a csapatok fejvesztett menekülésével pedig megkezdődött a Monarchia teljes katonai összeomlása.

A Monarchia hadvezetése október 29-én fegyverszünetet kért, amit végül november 3-án írtak alá Padovában. A fegyvernyugvás csak november 4-én, délután három órakor lépett volna érvényben, ám az osztrák-magyar csapatok a hibás értelmezés és kommunikáció miatt azt hitték, hogy a megállapodás már 3-án életbe lép, így az egységek beszüntették a harcot. Ennek köszönhetően a tovább harcoló olaszok több mint 360 ezer hadifoglyot ejtettek és jelentős hadizsákmány is a birtokukba jutott.

A reménytelen helytállás

Richard Lein osztrák történész sokrétű előadásában alapos helyzetképet adott a vesztes csatához vezető okokról és a kudarc következményeiről.

Kihangsúlyozta, hogy míg az olasz történetírás komoly fegyvertényként könyveli el a Vittorio Venetó-i csatát, az osztrák szakemberek jó része olcsó győzelemnek tekinti a a hadműveletet, melyet a fegyverszünet körüli trükközéssel becsapott ellenfél fölött arattak.

Lein ugyanakkor nem szépítette, hogy 1918-ra mennyire is került a tönk szélére a Monarchia:

  • katonailag a sikertelen piavei offenzíva küldte padlóra a birodalmat, ahol a gyors győzelem elmaradása a morált is megroppantotta,
  • az elveszett hadianyag és felszerelés pedig gazdaságilag hozta lehetetlen helyzetbe az országot, mivel képtelenek voltak pótolni a veszteségeket.
  • A történész a puskagyártás példáján keresztül érzékeltette a csőd mértékét. míg 1917 második felében 475 ezer fegyvert gyártottak, addig ez a szám 1918 első felére 130 ezerre esett vissza, ami elképesztő zuhanás. Az összes hadianyag és felszerelés termelése hasonló, vagy még ennél is drámaibb mértékben esett vissza.

    A bajt csak tetézte, hogy a Monarchia minden szegletében újabb és újabb sztrájkok bénították meg az ipart (a lakosságra nehezedő terhek és a nélkülözés miatt egyre nőttek az államellenes indulatok), a szénhiánytól pedig megbénultak a belső közlekedést biztosító vasútvonalak. Így fordulhatott elő, hogy a fronton harcoló katonáknak mindössze 2-3 napra elegendő készleteik voltak.

    Az ellátási nehézségek az élelmezésre is kiterjedtek:

    a katonák átlag testsúlya mindössze 50 kilogramm volt, mindennapos volt az éhezés, mert a szükséges élelemnek mindössze a negyedét tudták biztosítani a harcoló alakulatok számára.

    Ráadásul az emberveszteségeket sem lehetett már megfelelően pótolni. Hiába harcolt az első vonalban 100 ezer ember, ezek közül nem volt olyan, aki már ne sebesült volna meg legalább egyszer, a hátországban viszont elfogytak a hadra fogható évfolyamok. A létszámmal is erős gondok akadtak, mivel a csapatok jelentős részét a hátországba kellett visszarendelni a különféle sztrájkok letörésére, illetve a termény betakarítására. Lein szerint az sem kedvezett a morálnak, hogy otthon csaknem 100 ezernyi lógós “bujkált” különféle adminisztratív állásban a tényleges harcok elől, illetve rejtőzött katonaszökevényként.

    Lein is kifejtette, hogy az olaszok eközben kiheverték a caporettói vereséget, és az antant támogatásának hála 1918-ra messze felülmúlták a Monarchia ütőképességét. A kezükre játszott továbbá, hogy a balkáni front – Bulgária bedőlése miatt – összeomlott, ezzel gyakorlatilag szabaddá vált az út Ausztria-Magyarország déli határa felé, a többség pedig már úgy érezte, hogy minden elveszett. Pláne, miután az antant elutasított a Monarchia békeajánlatát.

    A helyzeten IV. Károly október 16-ai kiáltványa sem segített, amely szövetségi állammá alakította volna a Monarchiát, sőt inkább felgyorsított a bomlást és komoly belpolitikai válságot idézett elő. Akár csak Károlyi Mihály fellépése, aki október 16-án követeli, hogy a magyar csapatok térjenek haza a frontról a déli határok védelmére, amit harcoló alakulatok végül megtagadtak, ám ami ezzel együtt demoralizálta a nemzetiségi csapatokat.

    Lein azt a kevésbé ismert tényt is felvázolta, miszerint a Monarchiának létezett terve egy nagyarányú stratégia visszavonulásról, ami a csapatokat a caporettói áttörés előtti állásaikba rendelte volna vissza egy rendezett stratégiai visszavonulás formájában, ám ezt épp arra hivatkozva vetették el, hogy a csapatok morálja megtörne és elvesznének az utánpótlási vonalak.

    A Vittorio Venetó-i csatával végül összeomlott a katonai rend és fegyelem, ezzel pedig a Monarchia hadserege is. Az már csak hab volt a tortán, hogy a páduai fegyverszünet elhibázott kommunikációja miatt százezer számra kerültek hadifogságba a birodalom katonái.

    A sógorok szerint mi ott sem voltunk

    Pollmann Ferenc előadásában egy rettentő érdekes trendre hívta föl a figyelmet, miszerint az osztrák történetírás úgy tartja, hogy a fogságba esett katonák között nem, vagy csak elenyésző számban voltak magyarok, mivel a mi csapataink addigra – Károlyiék parancsára – már elhagyták a hadszínteret (ez a magyarok harci érdemeit kisebbítő törekvés nem újdonság, hasonlóra már rögtön a háború után panaszkodtak az akkori kortársak).

    A történész a 39. honvédhadosztály példáját bemutatva cáfolta meg az elképesztő vélekedést, amely szinte teljes egészében az ellenség fogságába esett, és csak a hadtestparancsnokság tudta elkerülni a legénység sorsát.

    Pollmann a kutatás nehézségeivel kapcsolatban megjegyezte, hogy az alakulat ezrednaplója vagy eltűnt, vagy el sem készült már – a háború utolsó hónapjaiban egyik eshetőség sem lenne meglepő -, így magánnaplókból, visszaemlékezésekből, ezredtörténetekből lehetett úgy ahogy rekonstruálni a 39-esek történetét.

    Többek között Shvoy Kálmán 1983-ban megjelent naplójára hivatkozva Pollmann részletesen beszámolt a hadosztályba tartozó, november 3-án rendfenntartásra  Trientbe vezényelt 11. honvéd gyalogezred kálváriájáról.

    Breit altábornagy, az egység parancsnoka anélkül oldott kereket a törzsével együtt, hogy a katonai raktárakat fosztogató és gyújtogató polgári lakosság megfékezésén fáradozó embereit értesítette volna, hogy délután háromra a városba bevonulnak az olaszok. Így eshetett meg, hogy a rendfenntartásra kivezényelt katonákat mindössze egy olasz lovasszakasz ejtette foglyul.

    Pollmann a miskolci 10-esek ezredtörténetéből Szabó Sándor altábornagy visszaemlékezéséből idézett egy részletet, ebben a parancsnok leírta, hogy ezredét Perginébe rendelték a fosztogató lakosság megfékezésére. A közeledő olasz és angol csapatok hírére az egységet elvezényelték, ám mielőtt ki tudtak volna bújni a kutyaszorítóból, a városkába megérkezett egy brit parlamenter tiszt, aki közölte: ha nem adják meg magukat, a tüzérségük a várossal együtt halomra lövi őket.

    A válaszból ugyanakkor nagyon szépen látszik, mennyire megvolt még ekkor is a küzdőszellem a fegyelmüket megőrizni képes alakulatoknál:

    “Az angolt visszaküldve kinevettük, s csak azt kérdeztem meg tőle, vajon hallott, vagy látott-e már olyat, hogy magyar honvédcsapat harc nélkül megadta magát?”

    Ennek ellenére az ezred trénje minden felszereléssel együtt olasz fogságba esett, mert a lehetetlen viszonyok miatt nem tudták időben elhagyni Trient térségét. Az ezred végül századokra szakadozva, apránként esett olasz fogságba a visszavonulás zűrzavarában.

    Pollmann ez alapján is határozottan leszögezte, hogy az osztrák történészek részéről teljesen alaptalan és indokolatlan a magyar hadifoglyok ignorálása.

    Mint fogalmazott: “vesztes háborúra mindig szomorú emlékezni”, ám a történelem hivatalos kutatóinak kötelessége, hogy behozza azt a történelmi lemaradást, ami e téren a mai napig jellemző.

    Írószemmel a Piavéról: “aki itt van állásban, az vagy visszaver minden támadást, vagy itt pusztul”

    Múlt hónapban emlékeztünk meg a száz évvel ezelőtt tomboló második piavei csatáról, mely megpecsételte a gazdaságilag,katonailag és morál tekintetében teljesen kimerült Osztrák-Magyar Monarchia sorsát. Vitéz Somogyváry Gyula a százezernél is több áldozatot követelő, katasztrofális hadmozdulatot követően, 1918 júliusában érkezett a dél-tiroli Piave-front egyik legkeményebb szakaszára.


    Forrás:alfahir.hu
    Tovább a cikkre »