Vérszomjas hableányok és baljós víziszellemek – miért rettegtek régen az emberek a sellőktől?

Vérszomjas hableányok és baljós víziszellemek – miért rettegtek régen az emberek a sellőktől?

A sellőket napjainkban leginkább kedves kis rajzfilmszereplőként szoktuk elképzelni. Az ókori vagy éppen a középkori emberek ezzel szemben a legvérszomjasabb szörnyetegekként tartották számon a vízben lakozó emberszerű lényeket.

Az amerikai filmiparban az utóbbi időben nagy népszerűségnek örvendenek a különféle vízi lények. Guillermo del Toro A víz érintése című filmjének középpontjában egy kétéltű humanoid áll, míg az HBO egyik legújabb sorozatában, a Szirénben egy emberi alakot felvenni képes hableány megjelenése kavarja fel egy békés kisváros életét. A település egyébként büszkén hirdeti magát a sellőkről szóló legendákkal, de a lakóknak gyorsan rá kell döbbenniük, hogy a félig-ember, félig-hal lények korántsem olyan barátságosak mint, ahogy a mesékben ábrázolják őket.

A fenti történet egyébként meglepően jól tükrözi a valóságot – már ami a sellőkről és hableányokról bennünk élő kép és annak történeti fejlődését illeti. Manapság valószínűleg mindenkinek egy Disney-rajzfilm kedves főhőse lehet az első dolog, ami eszébe jut, ha a hableány szót hallja, az ókor vagy éppen a középkor embere azonban a legvérszomjasabb szörnyetegek között tartották őket számon.

Az antik görög mítoszokban és mondákban például visszatérő szereplők a madártestű szirének, akik gyönyörű énekükkel elcsábítják a szigetük mellett elhaladó hajósokat – majd minden valószínűség szerint felfalják őket. Odüsszeusz úgy szállt szembe velük, hogy emberei fülébe viaszt rakatott, míg magát kikötöztette az árbochoz. Hajója így biztonságosan elhaladhatott a szirének mellett, miközben ő maga meg is hallgathatta éneküket.

Egy másik legenda szerint, Nagy Sándor húga, Thesszaloniké halála után sellővé változott és az Égei-tengerben élt. Rendszeresen odaúszott az elhaladó hajókhoz és egy kérdést tett fel a legénységnek: „Életben van Alexandrosz, a király?” A görög hajósoknak ekkor ajánlatos volt a következő szavakkal felelni: „Él, uralkodik és meghódítja a világot.”, ugyanis ha Thesszaloniké más választ kapott, akkor félelmetes gorgóvá változott és a tenger fenekére küldte a hajót.

Hírdetés

A szirének és sellők alakja tovább élt a középkori szerzők munkáiban is, ahol továbbra is meglehetősen sötét szereplői voltak a történeteknek. Egyes bestiáriumok épp úgy jellemzik őket, mint Odüsszeusz sziréneit, akik dalukkal álomba ringatják a tengerészeket, majd éles fogaikkal feltépik a húsukat. Máskor – például az angolszász vagy skandináv történetekben – baljós ómenekként tűnnek fel.

A 13. századi norvég királytükör, a Konungs skuggsjá arról ír, hogy a sellők feltűnése egy pusztító vihar közeledtét jelzi előre. A hableányok viselkedése is jelezhette a jövőt, így úgy tartották, hogy amennyiben halakkal játszanak, illetve halakat dobálnak a hajó felé, akkor a matrózok szinte bizonyosra vehetik közelgő halálukat, míg ha a sellők megeszik a halakat, vagy azokat a másik irányba dobálják, az annak előjele, hogy túl fogják élni a vihart.

A kelet-európai szláv néphagyomány is ismer egy sellőszerű lényt. Az úgynevezett ruszalkák erőszakos halált halt fiatal nők szellemei voltak, akik folyókban és tavakban „éltek.” A gyönyörűnek leírt lények éjjelente merészkednek elő, táncot lejtenek és nevükön szólítva elcsalják a férfiakat otthonaikból, majd végül vízbe fojtják őket.

Mindezek a történetek – hasonlóan más, humanoid jellegű szörnyetegekről (például a vérfarkasokról) szóló legendákhoz – a kutatók szerint az emberiség egyik legnagyobb félelmét tükrözik, nevezetesen azt, hogy mi történne akkor, hogy ha szembetaláljuk magunkat valamivel, ami gyorsabb, erősebb és okosabb is nálunk. Mi történne akkor, hogy ha az ember egyik pillanatról a másikra „csúcsragadozóból” egyszerű prédává válna?


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »