Végtelen történet

Végtelen történet

Az írás a második részben a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgálja.

Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk.

Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el.

Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára.

1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”.

Párizs és az etnikai magyarság

Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban.

A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve.

Diktatúrából diktatúrába

A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiu­me, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő.

Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról…

A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül. Európa keleti felének szovjetizá­lásához „alkotmányos út” vezetett.

A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal.

A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak…

A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában.

A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában.

1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak.

A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányza­tok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével.

Az autonómia mai esélyei

A rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást.

Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en. Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen.

A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék.

A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs.

Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám!

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »