Már a labdarúgó-világbajnokság rajtjának havában járunk, egyre többet gondolunk a katari tornára, s egyre többször nosztalgiázunk a régmúlt időkön, tornákon. A rajtig hátralévő napokban az Infostart.hu felidéz jó néhányat a vb-történelem meglepő, esetenként mosolyt fakasztó, néha meg botrányos történéseiből. Kezdjük is a sort egy negyven évvel ezelőtti, spanyolországi esettel. Az időpont 1982. június 21., a helyszín Valladolid, az Estadio José Zorrilla.
A Franciaország–Kuvait mérkőzés mindkét csapat számára a második volt a tornán, a Kékek nyitásként 3-1-re kikaptak az angoloktól, az arab ország válogatottja ellenben – legalábbis az európaiak számára – meglepő, 1-1-es döntetlent harcolt ki az akkoriban, legalábbis az előző két kontinensbajnokság alapján az európai élmezőnybe tartozó csehszlovákok ellen.
Mindazonáltal azt kevesen gondolták, hogy Michel Hidalgo csapata még egyszer megbotlana, másfelől tagadhatatlan, hogy a kuvaitiak reménykedtek abban, hogy megcsíphetik a franciákat. A szövetségi kapitányuk, az 1994-es világbajnokságon aztán hazája csapatával, a brazillal vb-aranyat nyerő Carlos Alberto Parreira hiába próbálta csillapítani a várakozást.
A mérkőzés egészen a 80. percig simának tűnt, a lényegesen jobb erőkből álló franciák – Marius Trésor a védelemben, Alain Giresse és Michel Platini a középpályán, Bernard Lacombe és Didier Six elől – magabiztosan vezettek. Bernard Genghini (31. perc), maga a nagy Michel (43. perc) és Didier Six (48. perc) is szerzett egy-egy gólt, majd Abdullah al-Bulusi szépítrett a 75. percben.
Ettől a kuvaitiak megint reménykedni kezdtek, noha a játék képe ezt egyáltalán nem indokolta. Aztán a 80. percben Michel Platini éppen nem befejezett, hanem előkészített, kiváló ütemben tette a labdát Alain Giresse elé, aki könnyedén Ahmed al-Tarabuszi kapujába lőtt.
A franciák egyből ünnepelni kezdtek, ám a katariak nem mentek középkezdéshez, hanem rátámadtak az élete első és egyben utolsó világbajnoki mérkőzését vezető szovjet-ukrán Miroszlav Sztuparra.
Azt állították, hogy sípszót hallottak – ami elképzelhetően a tribünről szólt –, ők pedig leálltak, mert azt gondolták, hogy a bíró fütyült. Azért, hogy a játékosok tiltakozásának még nagyobb nyomatékot adjon, időközben, testőrei kíséretében, bevonult a pályára a kuvaiti küldöttség vezetője, Fahad Al-Ahmed Al-Dzsaber Al-Szabah sejk. Ő volt az állam élén álló Dzsaber Al-Ahmed al-Szabah sejk legfiatalabb öccse, az ország sportéletének talán legbefolyásosabb vezetője, egyebek mellett a Kuvaiti Olimpiai Bizottság és a Kuvaiti Kézilabda-szövetség megalapítója.
(Tegyük azt is hozzá: 1990-ben nemzeti hős lett, életét áldozta az Öböl-háborúban a Daszman Palota védelméért.)
Ő úgy gondolta, sérelem érte a népét, bevonult a pályára és igyekezett rábírni a szovjet bírót, hogy az vonja vissza a megadott gólt. Azzal fenyegetőzött, hogy ha érvényes a gól, ő levezényeli a pályáról a kuvaiti játékosokat. Láss csodát: semmiféle szabály alapján nem lett volna erre Sztuparnak oka, mégis megtette. A játék 3-1-ről folytatódott, labdaejtéssel. Néhány perccel később Maxime Bossis is szerzett egy gólt, így mégis 4-1 lett a végeredmény.
A franciák egyáltalán nem kezelték félvállról az esetet. Michel Hidalgo nem ment el az egyébként kötelező sajtótájékoztatóra, de kilátásba helyezte, hogy a Kékek visszalépnek a tornától. Ezt azért senki sem vette nagyon komolyan…
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
