Dédszüleink korában az egyszerű ember életében mintegy kétszáz tárgy jutott szerephez. De ebben már benne foglaltatott az a bölcső, amelyben gyerekkorában ringatták, no és a koporsó, amiben eltemették.
Akkoriban a legtöbben még csak a mosószappant ismerték – no meg a hamuból maguk főzte lúgot –, ma pedig hirtelen össze sem tudnánk számolni, hogy egy háztartásban hányféle tusfürdőt, hajápolót, mosó- és mosogatószert, valamint öblítőszert használnak. Lehetséges, hogy már ezen a téren is összejönne vagy kétszáz féle megnevezés. A mai ember a bőség zavarával küszködik, szoktuk ilyenkor mondani.
Mindamellett furcsa kettősség figyelhető meg vásárlási, életviteli szokásainkban. Már megyénkben is megfigyelhető, hogy az üzletláncokban forgalomba kerülő tömegáruk mellett egyre nagyobb szerephez jutnak a helyi kézműves termékek. Az egyik barátom, miközben az ismerős hentes portékáját dicsérte, a minap úgy fogalmazott, hogy számáéra egyre nyilvánvalóbb – az élelmiszer bizalmi termék. És tegyük hozzá gyorsan, egyre több szolgáltatás is annak számít. Sokan legendás történeteket tudnának mesélni arról, hogy ki milyen módon ragaszkodik kedvenc fodrászához, autószerelőjéhez, zenészéhez, vagy akár falatozójához, étterméhez.
Számtalanszor megtapasztaltam, hogy a hágón túlról hozzánk látogató turisták milyen biztos kézzel választják ki a zöldség- és gyümölcsstandok pazar kínálatából a helyi barackot, szőlőt, szilvát stb. A kézműves füstölt árut készítő és forgalmazó ismerőseim elmondása szerint vásárlóik túlnyomó része nem helybeli, hanem az ország más megyéiből érkező vendég. Hasonló tapasztalatokat szereztek lekvárkészítőink is. Ám gyorsan mondok egy jellemző ellenpéldát is: a háztájiban tartott tehenek száma azért nem csökken mostanság oly drasztikus mértékben, mivel szinte minden településen kialakult egy olyan vásárlói réteg, amelyik ragaszkodik a háznál készült tejtermékekhez. Amelyek valószínűleg drágábbak, mint a nagyáruházakban kapható tömegtermékek, ámde élvezeti értékben messze felülmúlják az utóbbiakat.
A nagy kérdés csupán az, hogy ha már felmerült az igény a helyi termékek iránt, van-e belőlük elegendő.
Egyértelmű igennel vagy nemmel erre a kérdésre ma még nem tudunk válaszolni. Ám az biztosra vehető, hogy a piac mozgósító ereje rövid időn belül itt is érvényesül. Ha ugyanis növekszik az igény a helyi termékek, szolgálatatások iránt, akkor a mindenkori kínálat igyekszik majd ezzel lépést tartani.
Amúgy pedig, szemmel láthatóan, a termék- és szolgáltatáspaletta – köszönhető a magyar kormány által felkarolt Egán Ede Gazdaságfejlesztési Programnak – egyre színesebb. A fóliaházakban megtermelt primőröktől kezdve, a kenyér- és pékárukon, a különböző hús- és tejtermékeken, lekvárokon, mézeken, gyümölcsleveken, friss és aszalt gyümölcsökön, borokon át a különböző szolgáltatásokig terjed. Ezek a szépségipar számos ágát éppúgy felölelik, mint a vendéglátást. A turizmussal, a nyelviskolákkal, a reklámszolgáltatásokkal bezárólag. Megélhetést biztosítva, perspektívát nyitva mindazok számára, akik a szülőföldjükön képzelik el boldogulásukat.
Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk, fogalmazták meg bő két évtizeddel ezelőtt a kulturált borfogyasztás népszerűsítését felvállaló életelvüket a kárpátaljai borlovagok. Higgyünk benne, hogy ez a megállapítás valamennyi élelmiszerre és szolgáltatásra igaz.
Kovács Elemér
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
