Ütött-kopott kutyák éji dalai

Ütött-kopott kutyák éji dalai

Valljuk be, keveset tudunk a szomszédos Szlovénia filmművészetéről (is). Ez annak a végtelenül szomorú gyakorlatnak köszönhető, hogy a filmforgalmazásban és ami még rosszabb, a televíziók kínálatában csak elvétve fordulnak elő hozzánk földrajzilag, történelmileg, kulturálisan közel álló országok alkotóinak művei. Ami elég nagy baj, mert kultúra nélkül és a barátkozás kultúrájának elsajátítása nélkül nehezen megy a barátkozás, aztán csak nézünk egymásra, mint borjú az új kapura.

Amerikáról legalább azt tudjuk a mainstream filmjeikből, hogy a lakosság menthetetlenül két részre szakadt: rendőrökre és sorozatgyilkosokra – további életpályamodellekre nincs már szükség. De hogy például Szlovéniában milyen fortélyos félelem igazgat, arról, hogy stílszerűek legyünk, mint egy fűrész, lövésünk sincs. Ezen segíthetne például Damjan Kozole filmje, a Nocni zivot (Éjszakai élet). A történet kezdetén az érzékelhetően magasan pozicionált (bármit is jelentsen ez) ügyvéd hazatér elhanyagolt (mellőzött) feleségéhez, majd szinte azonnal lelép az éjszakába, mert hiszen ez a munkája, mondja ő, a nívót, a presztízst, a nagy autót meg ugye fenn kell tartani bármi áron. Hamarosan meg is találja három bicajos Ljubljana egyik fő közlekedési útvonalán, az úttesten fekve, anyaszült meztelenül, egy lepedővel letakarva itt-ott. Borzalmas állapotban van, egy medencényi vért veszített, és a teste tele van kutyaharapások nyomaival.

Ez már így is elég szürreális helyzet, hát még amikor a felesége a műtéti előkészítőben talál mellette egy nejlonzacskóba csomagolt dildót. Mialatt az orvosok az ügyvéd életéért küzdenek, az asszony sokkos állapotban a legkülönbözőbb módszerekkel próbál megszabadulni a műtárgytól, ami ugye bizonyíték is lehetne, bár ki tudja, mire. És miközben szembesül a legmélyebb félelmeivel, felrúg minden morális sztenderdet, amit csak felállított addigi életében, és amikhez igazodott. De ezek nem csupán az ő félelmei és felrúgásai, amelyek bármelyik pillanatban előtörhetnek. Itt modellezés történik, egy olyan jóléti társadalom bukkan fel az éjszaka sötétjéből, ahol a rettegés vezényli az erővonalakat. És jól történik, a paranoia tapintható, mint a pulzus.

A román újhullám, nevezzük így, bár szerencsére már jó régóta tartós, jobban járt Magyarországon, az artmozikban időről időre feltűnik egy-egy alkotás. Irigyeltük is a szomszédot éveken át, hogy bezzeg náluk, mi meg sehol. Ez mostanra megváltozott (ezért is fura, hogy az idei Szarajevói Filmfesztivál játékfilmes mezőnyében, de még a Fókuszban elnevezésű szekcióban sincs magyar film), de román barátaink azért szolgálnak még kellemes meglepetésekkel. Például a Kutyák című filmmel, rendezte Bogdan Mirica, jegyezzük meg e nevet, mint Mungiuét annak idején. Az történik, hogy egy Roman nevű fickó visszatér Bukarestből az ukrán határ mellett fekvő földjére, amit megörökölt a nagyapjától. Nyilván, hogy eladja, mert a területtel látszólag nincs mit kezdeni, sivár és kilátástalan. Aztán egy helyi zsaru felvilágosítja, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, tekintve, hogy az öreg volt a helyi szervezett bűnözés feje, és az embereinek eszük ágában sincs elhagyni a környéket.

És innen aztán el is szabadul szépen a pokol. Elképesztő figurák tűnnek fel, pompásan megkomponált helyzetekben. Egy a tüdőbaj végső stádiumában lévő rendőrfőnök, aki egy letépett emberi lábfejet hurcibál magával egy hűtőtáskában, egy másik rendőr, akit mintha egyenesen a Twin Peaksből szalajtottak volna, kőkemény vidéki gengszterek, akik birkóznak (nagyon szabad fogás) és ölnek, ha már kimaradtak az oktatási rendszerből, olyan véglények, akik valószínűleg megszöktek Mundruczó Deltájából, és végül, de nem utolsósorban egy Policija nevű ütött-kopott kutya. Csodás név ez egy szukának, dallamos és nőies.

A legszebb pedig az, hogy a rendező, Mirica mintegy párhuzamot von a vadkelet és az egykori vadnyugat között, és briliáns módon alkalmazza a western stílusjegyeit. A Kutyák komoly eséllyel pályázhat a fődíjra, bár itt vannak a törökök, vásznon és zsűriben és ugye a nemzetközi helyzet… De reméljük, Szarajevó még mindig nem Cannes vagy Berlin.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 17.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »