Úton Európába?

Nem volt olyan régen, amikor az akkori osztrák kancellár Orbán Viktor tevékenységét a nácik faji politikájához hasonlítva a legsötétebb időket idézőnek nevezte mindazt, ami Magyarországon a migránsok és a menekültek kérdésében történt. Werner Faymannt közben elsodorta a válság, ám alig száradt meg a kinevezésén a pecsét, már utódja, Christian Kern is a vezérelvű magyar állami berendezkedésről értekezett. Nem maradt adós a sértegetésekkel Budapest sem, és a kuruc-labanc szembenállást idéző verbális csörtét figyelve úgy gondolhattuk, hogy a két ország kapcsolata jó időre megromlott. A politikában azonban nincsenek végérvényes dolgok, a durva oldalvágások helyét is békésebb hangok váltották fel. Nem utolsósorban azért, mert az egymást követő terrorcselekmények után már az európai közvélemény is másképp áll a migránsokhoz. Így bár megmosolyogtató eufemizmussal ugyan szárnyas kerítésnek nevezte, de a harcosan liberális Bécs is előbb kerítést épített a határon, majd már ott tart, hogy rendőröket is küld a magyar–szerb határra.

Bár az osztrák kormány nagyjából az év elején a belpolitikai és társadalmi nyomásra nyaktörő sebességgel váltott kurzust, Bécs és Budapest másképp látja a migránsok kérdését. Éppen ezért a minapi magyar–osztrák csúcs értékelésekor a legfontosabb tényező, hogy az egyáltalán létrejött. Azokat az időket ennek ellenére nagy eséllyel hosszú időre elfeledhetjük, amikor a magyar miniszterelnökök első útja Bécsbe vezetett, lényegesebb kérdés, hogy miért forszírozza most érezhetően Orbán a közeledést. A logikus válasz erre persze az lenne, hogy a szomszédokkal lehetőség szerint minél jobb kapcsolatot kell ápolni. Ezzel minden bizonnyal egyetért a kormányfő is, Tusnádfürdőn mégis inkább azt emelte ki ennek kapcsán, hogy szoros partneri kapcsolatot kell kialakítani Ausztriával, de rájuk másként tekintenek Nyugaton, mint ránk. Ez kétségkívül így van, s az osztrák kancellártól egyelőre jobban elfogadják Brüsszelben, ha a külső határok megvédéséről beszél, mint a magyar miniszterelnöktől. Ráadásul egy ilyen kiállás önmagában Orbán Viktort dicséri, hiszen olyan politikusok szájából hangzik el, akik nemrégiben még hangosan bírálták a magyar utat.

A kommentelők és a társadalom szintjén Orbánt már most európai politikussá emelte az Európai Unió migránskérdéssel tetézett válsága. Megközelítése alapvetően belpolitikai indíttatású volt, ám jól érezte meg a helyzetben rejlő lehetőséget, s még szerencséje is volt, hiszen a fejlemények őt igazolják. A következő lépés most az lehet, hogy a politikusok között is szövetségeseket vagy legalábbis partnereket találjon Magyarországon túlmutató ambíciói támogatásához. Ennek megágyazva a konfliktusok keresését érezhetően felváltja azok tudatos kerülése, a Kaczinskytől Wildersen át Strachéig az őt zászlajukra tűző karcosan radikális támogatói kör kibővítése mérsékelt, de a migránsok és az Európai Unió jövőjének kérdésében Orbán politikáját támogatókkal. E törekvés jegyében a bajor Seehofer, a brit Cameron, a szlovák Fico mellett megjelenhet a francia Sarkozy. A magyar kormányfő ezután már nemcsak a V4-eket maga mögött érezve beszélhet, hiszen gondolatvilágának támogatottsága, de legalábbis elfogadottsága túlterjeszkedik Közép-Európán. Az osztrák kancellár meghívásának, a békülésnek is ez, az európai út egyengetése adhat értelmet. Orbán célja ugyanis így vagy úgy, uniós politikusként vagy csak fő ideológusként, de már a kilépés Európába. Nagy kérdés, hogy milyen lesz az az Európa, amelyben az Orbán Viktor fémjelezte gondolkodás a fősodor.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »