Ünnepeljünk vagy nem? És ha igen, akkor mit?

Ünnepeljünk vagy nem? És ha igen, akkor mit?

Csehszlovákia megalakításának közelgő 100. évfordulója kapcsán több ízben is felmerült a kérdés, hogyan viszonyuljanak a szlovákiai magyar közösség tagjai ehhez az évfordulóhoz, vagy sarkítottabban fogalmazva, ünnepeljék-e Csehszlovákia megalakulását.

A válasz első pillantásra egyszerűnek tűnik. Október 28-a Szlovákiában nem ünnepnap, s október 30-a, a turócszentmártoni memorandum napja is csupán erre az egyetlen évre lett azzá nyilvánítva, ami azt üzeni nekünk, hogy ha Csehszlovákia megalakulását a többségi nemzet sem tartja ünneplésre méltónak, akkor nincs miről beszélni. Történészként azonban úgy gondolom, mégis érdemes kicsit körbejárni ezt a témát, amelynek október 28-án túlmutató tanulságai is lehetnek.

Az ünnepeljünk-e vagy nem kérdése már az első Csehszlovák Köztársaság idején is felmerült. Az államalapító köztársasági elnök, T. G. Masaryk nevével fémjelzett Csehszlovákiát a történetírás általában liberális berendezkedésű demokratikus államként könyveli el, noha – ezt ma már több cseh és szlovák szakember is elfogadja – Prága a demokráciát nem egyformán mérte, s abból a németeknek, s különösen a magyaroknak kevesebb jutott. Miközben ugyanis a csehszlovák állam a nemzeti kisebbségek tagjainak is biztosította a demokratikus állampolgári jogok nagy többségét (pl. az általános választójogot, a törvény előtti egyenlőséget, a vallásgyakorlás szabadságát stb.), addig számos kérdésben – így a nyelvhasználat szabályozásában vagy a nemzeti identitás kérdéskörében – egyáltalán nem viselkedett liberálisan, hiszen éles különbséget tett a saját állampolgárai között. A csehek és a szlovákok szabadon, állami segítséggel ápolhatták saját kulturális és nemzeti tradícióikat, ám a németektől és a magyaroktól megtagadták ezt, sőt, büntette őket érte. Ha például megnézzük a pozsonyi magyar tanítási nyelvű állami gimnázium 1933/34-es iskolai évre kiadott értesítőjét, megtudjuk belőle, hogy az iskolában abban a tanévben megünnepelték október 28-át (Csehszlovákia megalakulása), március 7-ét (T. G. Masaryk köztársasági elnök születésnapja), május 4-ét (Milan Rastislav Štefánik emléknapja) valamint május 1-jét és december 1-jét, amely napok a csehszlovák–jugoszláv és a csehszlovák–román barátság napjai voltak. Az viszont, hogy a magyar nemzeti ünnepekről, március 15-ről vagy október 6-ról megemlékezzenek, szóba sem jöhetett. A komáromi bencés gimnázium egyik diákjának visszaemlékezése szerint a „csehszlovák ünnepeken” felállva kellett énekelniük a csehszlovák himnuszt, a könnyítés csak annyi volt, hogy nem annak a cseh és szlovák nyelvű verzióját, hanem magyar fordítását. S a forrásokból az is kiderül, hogy a katolikus vidékeken, például az Ipoly mentén augusztus 20-a kapcsán azt is regisztrálta a rendőrség, hogy az amúgy betiltott Szent István-napi egyházi ünnep napján ki az, aki aznap nem dolgozik, és ki az, aki ünneplőbe öltözik.

 

Mindezek ellenére a magyar lakosság a húszas évek elején szinte egyöntetűen elutasította, hogy a csehszlovák állami ünnepségeken részt vegyen. Persze, az állami alkalmazottak kivételével, akiket kötelezni tudtak a részvételre.  1928-ban azonban, amikor Csehszlovákia fennállásának a 10. évfordulóját ünnepelte, és tette mindezt nagyszabású rendezvények sorozatával, meglehetősen erős nyomást kezdtek gyakorolni a kisebbségi lakosságra is, hogy vegyen részt az ünnepségeken, s fejezze ki Csehszlovákia megalakulása fölötti örömét. A rimaszombati járási főnök például minden településnek parancsba adta, hogy október 28-án tábortűz gyújtásával fejezzék ki örömüket, s küldjék el a járási központi ünnepségekre képviselőiket. Ami ellen a magyar lakosságú falvak természetesen tiltakoztak.

A témában több magyar politikus is kifejtette véleményét. S miközben az ún. aktivista magyarok, akiket egyébként jórészt Prága pénzelt, ünneplésre szólítottak fel, s ünnepeltek is, az ellenzéki pártok képviselői mereven elzárkóztak ettől, azt hangsúlyozva, hogy mivel a magyar lakosságnak számos sérelmet kellett elszenvednie ebben az országban, annak megalakulásán nincs mit ünnepelnie. A sok, akár szélsőséges álláspontot is tükröző vélemény közül a Prágai Magyra Hírlap vezércikkíróját érdemes idézni, aki a mai olvasó számára is tanulságos és megfontolandó állásponton volt:

„Mi magyarok úgy a lefolyt, mint pedig a készülő ünnepségeket csöndesen szemléljük és mivel az ünneprontás nem magyar szokás, semmit sem fogunk tenni, hogy azokat bármivel is megzavarjuk. Azt azonban ne kívánja tőlünk senki, hogy mi is részt vegyünk a parádékban, a felvonulásokban és a nemzeti öröm egyéb hangos megnyilvánulásaiban. A csehek valóban jogos büszkeséggel tekinthetnek vissza azokra az eseményekre, amelyek tíz évvel ezelőtt Prágában és az antant hadseregeknek különböző frontjain lefolytak, mert azok nemzeti függetlenségük kivívását készítették elő. És azok a szlovákok is, akik a világháború előtt és alatt férfias bátorsággal szállottak síkra nemzetük jogaiért, ugyancsak joggal ünnepelhetnek, de a magyar nép önmagát gúnyolná ki és csúfolná meg, ha örömtüzeket gyújtana azoknak a napoknak emlékére, amelyek nemzetüknek Mohi, Mohács és Világos után legnagyobb katasztrófáját idézték elő.”

A fenti sorok megszületése óta 90 év telt el, s az, hogy ki és mit ünnepel, ma már nagyrészt saját elhatározáson múlik. Ezért az igazi kérdés ma az, igényét érzik-e a szlovákiai magyarok, hogy Csehszlovákia megalakulását megünnepeljék.

A többség valószínűleg nem, hiszen annak sem érzi igényét, hogy a magyar nemzeti ünnepeken részt vegyen. Persze, az ilyesmi nem megy magától. Ahogyan a színházba járásra, vagy bármiféle sport űzésére is rá kell vezetnünk a gyerekeinket, úgy a március 15-e, október 6-a stb. megünneplését is meg kell nekik tanítanunk. Leginkább személyes példával, értve ez alatt nem csupán a szülők, de a pedagógusok személyes példáját is.

A fenti kérdés megválaszolásához a Fórum Kisebbségkutató Intézet legutóbbi reprezentatív felmérése segíthet, amely során elsősorban az szlovákiai magyarok identitásával kapcsolatos kérdéseket tettünk fel a lakosságnak. A felmérés eredményei pedig azt mutatják, hogy bár 90 év nagy idő, de Trianon megítélése ezalatt nem sokat változott, hiszen a szlovákiai magyarok 78%-a ma is negatívan ítéli meg, és csupán 8%-uk minősítette pozitív eseménynek (a maradék 14% pedig nem tudta vagy nem akarta megítélni).  Ugyanezen felmérés szerint Csehszlovákia megalakulásának a megítélése viszont már meglehetősen kiegyensúlyozott, hiszen a felvidéki magyarok 37%-a pozitív, 39%-a pedig negatív eseménynek minősítette azt (a témában állást nem foglalók aránya 24% volt).

 

Bár ezek a számok némileg ellentmondásosak és bizonyára nem perdöntők, de talán mégis jelzik közösségünk viszonyát a 100 évvel ezelőtti eseményekhez. Ami persze nem azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar társadalom ne becsülné meg Csehszlovákia (Szlovákia) eredményeit. Az említett felmérésből ugyanis az is kiderül, hogy a szlovákiai magyarok igenis értékelni tudnak minden olyan teljesítményt, ami egy demokratikusabb és egyben a magyaroknak is több jogot biztosító irányba mutattak. Az ezzel ellentétes irányú eseményekről, személyekről azonban meglehetősen negatív a véleményük. A csehországi deportálásokat 88%-uk, a csehszlovák–magyar lakosságcserét 87%-uk, a Tiso-féle szlovák állam létrejöttét 68%-uk ítéli meg negatívan, de nagyon magas az olyan politikusok elutasítása is, akikhez a magyar nemzetiségű polgár szemében valamiféle jogmegvonás kapcsolódik: Tisót 70%-uk (pozitív minősítést a válaszolók 3%-ától kapott), Benešt 68%-uk (pozitívan 7%), Hlinkát 60%-uk (pozitívan 5%) ítéli meg negatívan. De még Csehszlovákia szétválását is az 55%-uk mondja negatív eseménynek, ami nyilvánvalóan összefügg a szétválást követő mečiari Szlovákia magyarellenes intézkedéseivel.

Ezzel szemben azokat az eseményeket, amelyekben a magyarok is tevékenyen és egyenrangú partnerként vettek részt pozitívan minősítették: a bársonyos forradalmat a válaszadók 68%-a, Szlovákia csatlakozását az EU-hoz 64%-a, a prágai tavasz eseményeit 57%-uk ítélte meg kedvezően, s magáért beszél az a tény is, hogy az összes már életben nem lévő 20. századi csehszlovák vagy magyar személyiség közül Václav Havel megítélése volt a legjobb. Őt a magyarok 72%-a minősítette pozitív személyiségnek (negatív minősítést a megkérdezettek 8%-tól kapott), miközben a legmagasabbra értékelt magyar Göncz Árpád volt 70%-kal (negatív megítélést a válaszadók 7%-ától kapott). A mai időkben ez nem is olyan rossz eredmény – ez azonban már nem történészi megállapítás, csak személyes vélemény.

Az eredeti kérdéshez visszatérve, nem hiszem, hogy a szlovákiai magyaroknak ünnepelnie kellene Csehszlovákia létrejöttét. Egyrészt azért, mert Csehszlovákia létrejötte és határainak meghúzása szorosan összefügg mindazzal, amit mi a Trianon fogalmán értünk. Márpedig Trianon, bárhogy gondolkodjunk is a történelmi Magyarországról, tragikus eseménye a nemzet történelmének. És bárhogy gondolkodjunk is Csehszlovákiáról és Szlovákiáról, azt is látnunk kell, a két államalakulat történelmében mindig tetten érhető volt a magyarság asszimilációjára irányuló hol nyílt, hol pedig rejtett szándék, s bizony az a fogyás és térvesztés, amelyen a szlovákiai magyarság az elmúlt egy évszázadban keresztülment, semmi okot nem ad az ünneplésre.

A nem ünneplés azonban nem jelenti azt, hogy ne tiszteljük a csehek és a szlovákok érzéseit és mindazt a teljesítményt, ami ezen ünnep mögött ott van. Október 28-án a saját veszteségünk tudatosítása mellett fogadjuk el azt is, hogy a szlovákság számára Csehszlovákia megalakulása nagy és pozitív elmozdulás volt: fontos lépés a modern nemzetté válás folyamatában és fontos lépés a szlovák államiság irányában. Ám magam azt is szívesen venném, ha az állam is tekintettel volna a mi ünnepeinkre. Mondjuk március 15-én a legfőbb szlovákiai közjogi méltóságok (köztársasági elnökünk, miniszterelnökünk stb.) legalább egy gesztusértékű mondattal, egy jókívánsággal vagy egy kokárda kitűzésével megemlékeznének arról, hogy országuk állampolgárainak egy nem is kis része épp a legnagyobb nemzeti ünnepét üli.

Ui.:

Az említett felmérés szerint a válaszadók 53%-a nem tudta, vagy nem akarta megítélni, vajon az első bécsi döntés pozitív vagy negatív esemény volt-e. Talán meg kellett volna kérdezniük nagy- és dédapáikat. Mert azt feltételezem, hogy az 53% elsősorban egyfajta ismeretbeli bizonytalanság és valamiféle szemérmes elhallgatás eredménye: nehogy véleményünkkel megbántsuk a többségi nemzetet. Ezért is volt örömteli, hogy a minap Ipolyságon kopjafát állítottak a visszacsatolás emlékére. Egy méltóságteljes, és tartalmas megemlékezésen, ahol semmi másról nem volt szó, mint azok öröméről, akik azt a napot átélhették. Mert a díszkapuk alatt felsorakozó Ipoly mentieket, gömörieket vagy mátyusföldieket egyáltalán nem az érdekelte, ki döntött így és miért, hiszen számukra az, hogy ismét „magyarokká lehettek”, nem volt más, mint a világ rendjének a visszaállása. Azon kevés ajándékok egyike a sorstól (à la Márai), ami ennek a közösségnek jutott. Az ilyen pillanatokat pedig meg kell becsülnie az utókornak.

 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »