Ünnep, vagy valami más

A most kezdődött tanév megnyitó ünnepségein bizonyára több helyen is megemlékeztek arról, hogy 70 évvel ezelőtt nyíltak meg a háborút követően a korabeli Csehszlovákiában a magyar tanítási nyelvű  iskolák. Igaz, törvényileg ez már februártól lehetséges volt.

Ám arról már nem illik a nagy dicsőség peremén még csak szót sem ejteni, hogy mi volt az oka a február elejétől szeptember elejéig való látszólagos passzivitásnak. Az ok igen egyszerű volt, ugyanis a korabeli egyeduralkodók elűzték a háború előtti idők magyar iskoláiban működő tanítókat a környékről, de még az országból is.

Búcson például 1949-ben május folyamán állt munkába két magyar tanító, május 4-én Koczka Géza és 24-én Balázsi Margit. A 1949. szeptember 1-én megnyílt iskola sem volt igazán magyar tanítási nyelvű iskola, mert a korábbi szlovák iskola maradékával közös igazgatóság alá tartozott, tehát önálló magyar tanítási nyelvű iskoláról szó sem volt. A közös igazgatás  az 1956/57-es tanévvel zárult le. Az önálló igazgatású magyar tannyelvű iskola csak 1957 szeptemberétől létezett.

Ugyanis a kezdetek idején ez az iskola a falu összes iskolaköteles gyermekét két osztályba sorolva oktatta.  Vagyis a nagyjából iskolaköteles nyolc korosztályt nem évenként csoportosították az osztályokba, hanem mai nyelven úgynevezett összevont osztályokban oktattak egy közös teremben.

Azt már csak Gál Sándor novelláiból tudom, hogy a korabeli egyházi vezetők a háború befejeztével az államhatalomtól teljesen függetlenül elindították az iskolát a háború előtti viszonyok között megszokott módon. Csupán a háború okozott az épületen és a berendezésen változást. De ebben volt ám eltérés!  Ugyanis a háború és a falunkat hat héten át övező frontvonal  az osztálytermekből  egyszer lóistállót, máskor meg transzportra váró zsidók gyűjtőtáborát hozta létre.

Hírdetés

Ezek az iskolák szellemiségétől és gyakorlatától csillagászati távolságra lévő alkalmazások természetesen nem múltak el nyomtalanul 1945 májusával. Ám a búcsiak lelkészük óhajának megfelelően rendbe szedték a lepusztult termeket. Nagy Lajos rektor úr bútorzat híján állva tanította az iskolaköteles korosztályokat. Az államigazgatás ezt az ügyeletes komiszár útján leállította,

Értsd, TILOS volt magyar nyelven tanítani. Tehát a mai nagy demokrácia és még a giliszták jogaival is foglalkozó és mindenre kiterjedő figyelmesség olyan gyökerekből fakad, ahol csak a kiválasztottak és csak a kiválasztott nyelven ismerkedhettek a világ dolgaival. Ez a nemzetébredező állapot ért véget, s csak annyival tért jobb belátásra, hogy újra megtűrte a más nyelven való oktatást, de annak támogatására szinte semmit sem tett.

Nos ezt ünnepelni egy óriási baklövés lenne. Viszont megemlékezni mindezekről illő dolog, hogy a most nagy hévvel választópolgárokra vadászó szlovák karrieristák tudtára adjuk:

Így még magunk között is van bőven nevelni való, mert azok a potyalesők, akik elfogadhatónak tartják a lóürüléktől bűzlő épületekben állva oktató tanítók állapotát, szerintem talán már nem is emberek.

Ennek ismeretében bizony van miről és mire emlékeznünk és az ilyen emlékezetes történésekből a homo sapiensnek illik leszűrni némi tanulságot!


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »