Uniós erővonalak

Abban a hétvégi pozsonyi informális EU-csúcs résztvevőinek zöme nagyjából megegyezik, hogy a találkozón nem sikerült érdemi áttörést elérni egyetlen, az Európai Unió előtt tornyosuló kihívás kezelésében sem. 

Az olasz kormányfő az országára zúduló migránsáradat csökkentésést, illetve szétosztását kérte számon, Orbán Viktor magyar miniszterelnök szerint pedig nem sikerült megváltoztatni Brüssszel bevándorláspolitikáját. Robert Fico, az EU soros elnöki tisztségét betöltő Szlovákia miniszterelnöke házigazdai minőségében azzal próbálta enyhíteni a kudarcot, hogy informális találkozó révén nagyszabású döntésekre eleve nem is lehetett számítani. Emellett sikernek nevezte, hogy meg tudtak állapodni arról: a külső határok védelmére kell összpontosítani.

Érdemes ugyanakkor kitérni arra, milyen erőviszonyok körvonalazódtak a csúcstalálkozó előtti egyeztetéseken. Közép-európai szempontból érdekes ugyanis, hogyan viszonyultak a befolyásos nyugati tagállamok vezetői az elmúlt másfél évtizedben csatlakozott tagálla­mokhoz, illetve azok milyen formában próbálták képviselni érdekeiket.

A jelek szerint a visegrádi négyek – azaz Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia – közös fellépése kezdi meghozni az első gyümölcseit. Ezt jelzi, hogy Anglea Merkel német kancellár, akit jelenleg – még – az EU legbefolyásosabb politikusának tartanak, fontosnak vélte, hogy részt vegyen a V4-ek pozsonyi csúcs előtti tanácskozásán, hogy egyeztessen a négy tagállammal.

Az, hogy Merkel a csúcsot követően pozitívan értékelte a négy ország közösen benyújtott javaslatát a rugalmas szolidaritásról, arról, hogy a menekültek elosztásakor vegyék figyelembe a tagállamok közötti gazdasági különbségeket, azt jelzi, a V4 országai közötti szoros együttműködés olyan erőközpontot hozhat létre, amely hatékonyan léphet fel a közép-európai országok érdekeinek védelmében. Mindehhez persze teljesülnie kell annak a feltételnek, hogy a négy ország vezetői belássák ezt, és a mostani konjunkturális együttműködést tovább mélyítsék.

Leginkább a Szlovákia és Magyarország közötti, a szlovákiai magyar közösség jogai miatt kialakult, de a mostani migránsválság miatt jegelt ellentét magyar szempontból megnyugtató rendezése lenne szükséges. Ez azonban az előzmények ismeretében nem lesz könnyű, és amíg a felvidéki magyarok helyzetét, illetve a kettős állampolgárság elleni törvény ügyét nem sikerül rendezni, addig gyengíti a V4-ek hosszú távú hatékonyságának esélyeit.

Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Románia egészen más utat választott, és egyedül próbál meg boldogulni. Klaus Johannis román államfő Merkellel, illetve a belga és a luxemburgi kormányfővel egyeztetett Brüsszelben, a pozsonyi csúcs előtt pedig arról beszélt: országa az EU „kemény magjához” szeretne tartozni. Vagyis nem kíván a V4-ekkel együttműködni, ehelyett a nyugati tagállamokkal fűzné mélyebbre a kapcsolatait – erre utalhat a mélyebb integrációról szóló megjegyzés.

Mindez vélhetően nem annyira a brüsszeli Oszd meg és uralkodj! politikának tudható be, bár tény, hogy az EU vezető bürokratáinak érdekében áll, miszerint a renitens, a brüsszeli kapkodást és tehetetlenséget megelégelő V4-ekhez ne csatlakozzanak további tagok. Ugyanakkor a jelek szerint Bukarest sem abban látja az érvényesülés útját, hogy a hasonló történelemmel és politikai, gazdasági adottságokkal rendelkező régiós szomszédokkal alakítson ki közös platformot.

Ehelyett inkább a nyugati tagállamokhoz „dörgölőzne” – talán ennek lehet a fizetsége, hogy fölmerült: végre valóban megvalósulhat a schengeni csatlakozás, legalábbis a reptéri ellenőrzések szintjén.

A román vezetők a jelek szerint úgy értékelik, ha eljátsszák, hogy mindenben azonosulnak a nyugati tagországok akaratával, és átveszik a retorikájukat – lásd: mélyebb integráció a V4-ek nemzetállami hatáskörökhöz ragaszkodó álláspontjával szemben –, akkor nagyobb kedvezményeket tudnak kicsikarni a maguk számára. Kérdéses ugyanakkor, mennyire hiteles az EU-s kemény maghoz való tartozás szándékát hangsúlyozó bukaresti álláspont, amikor Johannis eddig az Egyesült Államok és a NATO mögött minden egyes alkalommal csupán a harmadik legfontosabb partnerként emlegette az EU-t.

Már csak emiatt is nem kevésbé kérdéses a bukaresti célkitűzés megvalósulásának realitása, illetve az, hogy a francia, a német vagy az olasz vezetők bármikor is egyenrangú félként, maguk közül valóként ismernék el Romániát.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »