Új utakon – Cserháti Ferenc püspök körlevele a külföldön élő magyaroknak

Új utakon – Cserháti Ferenc püspök körlevele a külföldön élő magyaroknak

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspöke immár tizenegyedszer írt körlevelet a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz a karácsony ünnepére készülve.

Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!

Napjainkban a bevándorlókat csak a legritkább esetekben bátorítják arra, hogy új hazájukban „külön nemzetiség”-ként határozzák meg magukat, és nyelvi kultúrájuknak, hagyományuknak megfelelően, önálló népcsoportként szervezzék meg sajátos közösségi életüket. Különösen az őshonos lakosság fél attól, hogy a jövevények elszaporodnak, aztán elszigetelődnek, és megőrizve sajátos nemzeti és kulturális identitásukat, a későbbiek során esetleg bomlasztóan hatnak a helyi társadalmakra, és elősegítik ezek nemzeti identitásának felhígulását. Míg egyes vendéglátó országok vezetői és szakemberei gazdasági, esetleg népesedési-demográfiai szempontból általában előnyösnek tartják a migrációt, addig azok őshonos lakossága fél tőle, vagy legalább is a bizonytalanságok és félelmek egyfajta forrásának tekinti azt. A katolikus egyház ugyancsak a népek nagy családjáról beszél, amelyben már nincsenek többé idegenek és külföldiek, csak testvérek. Bár az egyház senkit sem bátorít a kivándorlásra, és kétségtelenül síkra száll a bevándorlók jogaiért, testvéri befogadásáért, nemzeti és vallási identitásának védelméért, sőt, még konkrét lehetőséget, esetleg segítséget is biztosít annak megőrzésére és ápolására az idegenben, de valójában mégis csak integrációt hirdet az egyetemes – katolikus egyház közösségébe, ami sokfelé már a teljes kulturális asszimilációt jelenti. A vándorlás sok gonddal, fájdalommal és szenvedéssel jár, egy nagyon összetett kérdés, ezért annak kihívásaira sohasem lehet egydimenziós válaszokat adni. A korábbi magyar menekültek és a későbbiek során külföldre távozó honfitársak lelkipásztori szolgálata mégis megkívánja, hogy a világméretű migráció elvi megítélésének ebben a válságos és súlyos korszakában is segítsük és támogassuk azok lelkipásztori igényeit és ellátását, akik ezt az idegenben is igénylik.

A vándorlók keresztény és kulturális örökségének ápolását megnehezíti, hogy hazájuk elhagyásával kiszakadtak a szülőföld származással járó, teljes, korábban talán megszokott és jogos védelméből és ennek lehetőségeiből. Külföldön többé már nem számíthatnak sem az anyaország, sem a hazai anyaszentegyház korábban megszokott, természetes oltalmára és segítségére. A vándorló valójában kirepült családi fészkéből, kilépett annak hatósugarából, térerejéből, tulajdonképpen magára maradt felnőtt lett, aki a saját maga útját járja az idegenben, önállóan, fokozatosan lemondva egykori, egyre inkább halványuló emlékezetben élő hazája gondviselő oltalmáról és elfogadva a saját maga által választott új környezet védelmét, törvényeit és szokásait.

A szülő (jelen esetben hazánk) mégsem feledi, és nem is akarja feledni gyermekét; a távolból is aggódik sorsáért, sőt „felelősséget visel” érte, amint ezt a külföldi magyar egyházak kezdettől fogva felvállalták és pár éve hazánk alaptörvénye is meghatározza: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal” (Magyarország Alaptörvénye, Alapvetés, D. cikk). A korábbi emigrációk sorsából leszűrt tapasztalatok és az emigráns nemzedékek változásaival járó nyelvi és kulturális veszteségek mutatói mégis józanságra intenek, és azt jelzik, hogy egy idő után a vándorlók teljesen beolvadnak új hazájuk társadalmába és már csak származásuk emlékét őrzik.

A magyar egyház ugyancsak aggódik külföldre szakadt fiaiért, a távolban is aggódó figyelemmel kíséri sorsukat, mellettük áll és a tőle telhető módon támogatja lelkipásztori szolgálatukat. Akárcsak korábban, ma is hazafias és apostoli lelkülettől indítva vállalja a ráeső feladatokat és erejéhez mérten segíti és támogatja külföldön élő honfitársaink lelkipásztori ellátását, ami elsősorban a helyi egyházak kötelessége, és én erre gyakran emlékeztetem is azokat. Az elmúlt esztendő során ismét ellátogathattam nagyon sok külföldi magyar egyházközségbe az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Európában. Sokfelé megfordultam, magyar szentmiséket és szentbeszédeket tartottam, bérmáltam, tárgyaltam a helyi –nem magyar – egyházi vezetőkkel, magyar hazánk külföldi képviselőivel, a magyar egyházközségek és egyesületek vezetőivel, a magyar lelkipásztorokkal és hívekkel, a magyar kolóniák régebben és újabban érkezett tagjaival. Együttesen kerestük és kutattuk annak lehetőségét, hogy miként szolgálhatnánk leginkább Szent István királytól kapott örökségünk ápolását az idegenben. Idei lelkipásztori látogatásaim során nagy meglepetést jelentett számomra és örömmel tapasztaltam, hogy a magyar hívek sokfelé még hétköznapokon is nagy számban gyűltek össze a látogatásom alkalmából szervezett magyar szentmiséken és az ezeket követő ünnepi találkozókon. De még ennél is nagyobb meglepetést és örömet szerzett nekem a sok fiatal szülővel és gyermekeikkel való találkozás, a cserkészekkel és a bérmálkozókkal, a fiatalabb és újabb generációval való beszélgetés és az a sokszor elhangzó és kifejezett igény, segélykiáltás, hogy „ne felejtkezzünk meg róluk”, és továbbra is biztosítsuk számukra a magyar lelkipásztori szolgálatot. Különösen meghatott és fájdalmasan érintett azok elbeszélése, akik valóságos kálváriát járnak saját helyi egyházi vezetőiknél és könyörögve kérik – nem egyszer mindhiába – helyi főpásztoraikat, hogy megtarthassák magyar templomaikat, és ezekben a magyar szót, a magyar szentmiséket és szentbeszédeket! Őszintén csodáltam kitartásukat, hitüket és hazaszeretetüket, egyházunk és hazánk iránti hűséges ragaszkodásukat. Meggyőződhettem élni akarásukról és a leveleikből is kitűnő segélykiáltásaik őszinte és komoly szándékáról: „Nagyon szépen meg szeretném kérni önöket – írja az egyik egyháztanács tagja, – hogy küldjenek nekünk egy papot, minél hamarabb, a közösségünk egyben maradása érdekében. Nagyon nagy szükségünk lenne egy jó papra, aki összefogja a magyar közösséget, a kicsiktől a nagyokig. Imádkozva egyházunk fennmaradásáért számítunk mielőbbi segítségükre” (C, 2016. május 15.). Ismervén a mai magyar papi ellátás nehézségeit, fájdalommal kellett megállapítanom, hogy kérésük meghallgatása egyelőre nagyon komoly akadályokba ütközik, de azt már mindenképpen be kellett látnom, hogy nincs jogom kétségbe vonni megállapításaik igazságát. Az egyik külföldi magyar katolikus misszió képviselői ezt írják: „az itteni magyar keresztény közösségnek teljesen új összetétele alakult ki; az évtizedek óta itt letelepedett emigrációs nemzedék mellé szorosan felzárkózott az új nemzedék, amely otthon már jó részt keresztény szellemben nevelkedett, mint az otthonról érkezett egyetemisták, kiküldetésben levők, munkavállalók, vegyes nemzetiségű házaspárok. (…) Az itt tartózkodók valamennyien igénylik, hogy fennmaradjon ez az összetartó, magyarságában elkötelezett katolikus közösség, egy, a hivatását kiválóan teljesítő, a rendkívül érzékeny közösség kihívásaihoz alkalmazkodni tudó, de azt irányítani is képes lelkipásztor vezetése alatt.” (P, 2016. június 25.)

Mélyen átérezve külföldön élő magyar testvéreim egyház iránti ragaszkodását és hűségét, megértve lelki és kulturális igényeit, félelmeit és megpróbáltatásait, ugyanakkor látva az óriási paphiányt, idehaza és külföldön, a hazai magyar katolikus egyház minden eddigi és további igyekezete és jó szándékú törekvése mellett, ezúttal a legnagyobb lelkipásztori szeretettel szeretném felidézni és hittestvéreim figyelmébe ajánlani azt a lehetőséget, amelyet az Anyaszentegyház kínál vándorló és külföldön élő gyermekei számára: „Több ok is megkívánja a vándorlók specifikus lelkipásztorkodásának egyre fokozottabb integrációját a részegyházak lelkipásztorkodásába, amelynek első felelőse a megyés püspök. Az integráció azonban történjék mindig a vándorlók különbözőségének, szellemi és kulturális örökségének teljes tiszteletben tartásával, az uniformitás határainak legyőzése (vö. PaG 65 és 72), a lelkipásztorkodás territoriális jellegének és az etnikai, nyelvi, kulturális és rituális hovatartozás jegyeinek megkülönböztetése mellett” (Krisztus szeretete a vándorlók iránt, 89). A magyar találékonyság ezen a téren már többfelé is megmutatkozott.

Több külföldi magyar közösségben – világviszonylatban összesen mintegy 17 nagyvárosban – már gyakorlattá vált, hogy magyar papok hiányában, idegen nyelvű magyarbarát, illetve nem magyar lelkipásztorok vezetik az életképes magyar egyházi közösségeket és a magyar szentmiséket. Ilyenkor ez a magyarbarát lelkész csupán a szentmise rá eső legfontosabb részeit végzi anyanyelvén, az egyházközség tagjai viszont magyarul énekelnek, magyarul olvassák a szentírási szakaszokat, imádkozzák a Dicsőséget és a Hiszekegyet, végzik az egyetemes könyörgéseket a szentmiséken, szervezik a ministránsokat, esetleg a magyar énekkart, az egyházközség magyar csoportjait és köreit, magyarul foglalkoznak a fiatalokkal, cserkészekkel, a magyar óvodásokkal és iskolásokkal, remélhetőleg hitoktatásukkal is. Még ha ez a gyakorlat nem is mondható a „legideálisabb” lelkipásztori szolgálatnak, de nagy szükségben lévén, a hívek mégis tanúsítják, hogy hazánktól távol és magyar papok hiányában is gyakorolják krisztusi hitünket, ápolják magyar nyelvünket és keresztény örökségünket. Ez persze nagy magyar öntudatot, igazi keresztény elkötelezettséget és nem egyszer komoly áldozatokat kíván szent örökségünk szolgálatában; és ez megérdemli legnagyobb elismerésünket.

Amikor e sorokat rovom, éppen Ferenc pápa és a Római Kúria múlt évi lelkigyakorlatának elmélkedéseit olvasgatom, amelyeket annak idején egy karmelita atya tartott „Felölteni Illés köntösét: a testvériség prófétái” címmel a Királyok második könyvének 2. fejezete alapján (2 Kir 2, 1-14). Ez a történet elbeszéli Illés próféta küldetésének végét és karizmája átadását Elizeus prófétának, a tanítványának, aki utódja lett. A vatikáni prédikátor találóan fogalmazta meg a történet üzenetét, amikor felszólította nem mindennapi hallgatóit, hogy öltsék fel magukra Illés tüzes lelkületét, és legyenek a testvériség prófétái. A Biblia azonban mindenkinek szóló isteni üzenet: „a tűzben elemésztődött-elragadtatott próféta arra hív bennünket, hogy (…) legyünk az újdonság ösvényeinek kikémlelői magunk és mások számára, öltsük magunkra Illés köntösét, örökségét és induljunk a frontok felé, mint a testvériség prófétái!” (vö. Magyar Kurír, 2015. február 28.) Illés csodatevő köntösének szimbolikája miért ne jelenthetné azt a ránk hagyott keresztény örökséget és tüzet, amellyel korunk új környezetében is őseink igazi utódai és örökösei lehetünk? Miért is ne értelmezhetnénk ezt a különleges bibliai eseményt saját keresztény és magyar küldetésünkre az idegenben? Miért is ne lehetnénk „az újdonság ösvényeinek kikémlelői”?

Illés próféta tüzes képénél maradva, magyar hagyományaink ápolása egyáltalán nem abban áll, hogy konzerváljuk a hamut, hanem abban, hogy új utakat keresünk és őrizzük a tüzet, vagy ahogyan a vatikáni prédikátor az osztrák zeneszerzővel (G. Mahler) megfogalmazta: „A hagyomány megőrzi a tüzet, és nem imádja a hamut!”

Adventben az Úr érkezésére várakozunk, az Úr útját egyengetjük, új utakat keresünk és építünk, ami alapos elemzést, szakismeretet, tudást, tervezést igényel; verejtékes munkával, komoly áldozatokkal is jár, az Úr előfutára szerint: „A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét” (Lk 3,4–6).

Miközben most újra megköszönöm a külföldi magyar testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.

Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és a többi Magyar Szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek!

Budapest, 2016. november 27., advent első vasárnapján

Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök 

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Montreali Magyarok Nagyasszonya Plébánia, chicagói Szent István Király Római Katolikus Magyar Egyházközség

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »