Udo Ulfkotte: A menekültipar – Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból

A hónap első hetében jelent meg Udo Ulfkotte német újságíró új könyve A menekültipar – Miként profitálnak címmel. A hiánypótló, leleplező műről nem más írta a recenziót, mint Georg Spöttle biztonságpolitikai elemző, s ezt a dolgozatát megosztotta a Facebookon is. Hiánypótlóként jellemeztük a művet, hiszen objektív keresztmetszetét adja az álszent németországi viszonyoknak. A liberalizmusban fuldokló németországi elit és a köznép közti szakadékok mélyülésének és a menekültprobléma ultraliberális megközelítése nyomán kialakult, Európa vezető nagyhatalmát darabokra szakítható folyamatoknak. Elég, ha csak a gazdasági összefonódások, a multinacionális gyógyszeripari cégek és a menekültek biztosította piac összehasonlítására gondolunk. Georg Spöttle a konklúzió levonásában ugyanakkor kicsit tovább is elmegy: egyáltalán nem lehet víziószerű benyomásoknak tekinteni azt a németek előtt álló jövőképet, hogy az egykor virágzó, a német precizitásnak köszönhetően minden problémán túltevő európai nagyhatalmat belülről fojtja meg a világhatalom, és bizony realitás, hogy amerikai katonabakancsok dübörgése veri fel az atomjaira hullott országot, és ezzel a háttérhatalom megint csak több legyet ütött egy csapásra. Az a német, aki fontosnak tartja országa sorsát és jövőjét, a szebb jövő érdekében mást nem tehet, mint kivándorol.

Magyar Menedék - Háttérhatalom

Ulfkotte nevét idehaza nagyon sokan ekkor ismerték meg. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori haditudósítójának és szerkesztőjének könyve hatalmas megbecsülést és hírnevet váltott ki a magyar jobboldalon és gyűlölettel teli zavart hallgatást a balliberális térfélen, hiszen nehéz konteó-gyártással vádolni egy vezető német lap egyik korábbi kulcsemberét.

A szerző előszavában leírja tapasztalatait arról, hogy milyen megpróbáltatások érték és érik tavalyi leleplező kötete miatt. Egyik lábával a börtönben van, másik lábával az anyagi összeroppanás szélén egyensúlyoz, aki olyan könyvet ír, mint ő. Minden sorát nagyítóval vizsgálják az ügyvédek, melyik állításáért lehet perelni. Eddig százötvenezer euró kifizetésére kötelezték. Hozzátehetjük: tudjuk jól, milyen veszélyes a hatalmasokkal szemben tényfeltárást végezni, akik minden tettüket titkolják. Azok meglétét tehát nem könnyű a bíróság előtt is megálló bizonyítékokkal igazolni.

A kötetből megtudhatja az olvasó, hogy a nagyvállalatok mekkora profitot fölöznek le a menekültipari tevékenységükkel. Ulfkotte könyvében végig a Németországban megszokott “menekült” (“Flüchtling”) szót használja.

Megtudja továbbá, hogy a gyógyszeripar miként növeli forgalmát milliárdokkal a beérkező menekülteknek felírt gyógyszerek eladásából. Hogy a rendőrökre és újságírókra szájkosarat raknak a menekültstátust kérők bűnelkövetései ügyében; hogy számos SPD (szociáldemokrata) politikusnak mellékállása van olyan szervezetekben, amelyek a migránsoknak szállást adnak; hogy a pártok a menekültek ellátásával kapcsolatban törvénytelen finanszírozásban részesülnek, és hogy újságírók külön pénzt kapnak, ha könnyfakasztó sztorikat írnak a menekültstátust kérőkről.

Ulfkotte bemutatja azt is, hogy miközben a német sajtó és Angela Merkel kancellár halálra aggódja magát a menekültek sorsa miatt, annak nem adnak hangot, hogy az országban háromszázezer, többnyire etnikailag német hajléktalan él, akik közül harminckétezer a gyerek.

Könyvéből megtudjuk azt is, hogy a német újságírók szívhez szólóan megható, de kitalált történeteket is előadnak menekültekről, például a szenegáli Abdou Dioufról, aki horrorisztikus élményeit ecsetelte állítólagos hajón történő meneküléséről. Azonban kiderült, történetét 2015 nyarán egy spanyol reklámügynökség találta ki.
Ulfkotte azt is leírja, mennyibe kerül egy menekült a német adófizetőknek. Fejenként havi háromezer-ötszáz euróba. Egymillió menekült ellátása tehát havi három és fél milliárd, évente negyvenkétmilliárd euróba kerül. Pontosan ennyibe kerül a költségvetésnek a németek segélyezése.

E könyv megjelenése előtt nem igen tudtunk arról, hogy Németország nettó kivándorlóország, mert egyre több németnek lesz elege saját hazájából. “A bevándorlók már csak az olyan országokból érkeznek, ahol az oktatásban kevesen részesülnek.

A távozó, képzett németek “Goodbye Deutschland!”-dal búcsúznak. Ma már minden negyedik német azzal a gondolattal játszik, hogy elhagyja hazáját. Minden évben 165-170 ezer német fordít hátat Németországnak.
A legtöbb közülük fiatal és egyetemi végzettségű.”

Álljon itt a fejezet végkövetkeztetése: “Az igazság így hangzik: Német­ország kivándorlási ország – legalább is az etnikai németeknek.” Mely mondattól, mint általában a kínos tényektől, megállhat az ütő a hazai, a Merkel-Németországot imádó balliberális sajtó magyar-utáló tamtam-dobosai kezében.

És hogy honnan érkezik a “munkaerő-utánpótlás”? Abból az Afganisztánból, ahol a nők nyolcvannyolc százaléka analfabéta. Az afrikai Nigerből (ott ez az arány 84,9 százalék), Dél-Szudánból (84 százalék) és Burkina Fasóból (78,4 százalék).

A menekültek orvosi ellátása óriási összegekbe kerül az adófizetőknek. Németországban négyszáz-ötszázezer a Hepatitis-C vírussal fertőzött emberek száma – egy jelentős részük migráns. Egy negyvennyolc hétig tartó kezelés ára 25-28 ezer euró. Ha más, drágább gyógyszereket is alkalmaznak, akkor 51-64 ezer euró a terápia költsége. De lehet, hogy az orvos még a – grammját tekintve szó szerint az aranynál is drágább – Gilead pirulát is felírja, az szemenként 714 euróba kerül.

A menekülteknek megfelelő szállás is dukál. Sokukat szállodákban helyezik el. Nem egyszer a hoteltulajdonos akarata ellenére. De kastélyokban és magánnyaralókban is. E téren sincsenek tabuk, akadályok. A Holte-Stukenbrock-kastélyban a rendőröknek kellett átadniuk a helyüket a menekülteknek. Máshol (a helyszínek pontos jelölése a könyvben) idős-otthonokat ürítenek ki számukra.

Hogy mindez mihez vezethet, Ulfkotte brit lapok cikkeit idézi, melyek szerint legkésőbb 2018-ban már páncélosok düböröghetnek Európa városainak utcáin és terein. Az amerikai CIA egyik jelentése azt a képet vetíti elénk, hogy a közel-keleti és észak-afrikai menekültek hullámai országokat árasztanak el, és számos nagyváros kormányozhatatlanná válik.

A Németországban menedéket kapottaknak maximum tizenöt hónap ott-tartózkodás után jogukban áll behívni családtagjaikat. Sok esetben a visszamaradt rokonok küldik ki előőrsként az egyik családtagot, aki az­után behívja őket. Így azután egy család eltartására évente akár kétszázötvenezer eurót is rá kell fordítani.
A legújabb felmérések szerint a németek már jobban félnek a menekültektől, mint a munkanélküliségtől, ami korábban a legnagyobb gondot jelentette. Az egykor patyolat-tiszta Németország közben koszosodik. Amit a sajtó trendinek igyekszik eladni.

Közben Berlinben a zsebtolvajlá­sok száma ötvenöt százalékkal emelkedett. Annak ellenére, hogy a szállások őrzése havi hatezer-ötszáz euróba kerül menekültenként.

Csak remélni tudjuk, hogy Udo Ulfkotténak ez a könyve is hamarosan megjelenik magyar kiadásban.

Georg Spöttle – Facebbok

A könyvet április hónapban kizárólag a Magyar Menedék Könyvesházban lehet beszerezni, most 15 százalék online kedvezménnyel.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »