Tűzoltó leszel s katona?

Tűzoltó leszel s katona?

Amikor Tarja Halonen, az első nő, aki betöltötte Finnország elnöki posztját (ráadásul rögtön két cikluson keresztül), egy óvodába látogatott, és megkérdezte a gyerekeket, hogy mik szeretnének lenni, többen lelkesen rávágták: „Elnök!” Egy kisfiú azonban hallgatagon félrehúzódott. „Hát te nem szeretnél elnök lenni?” – fordult hozzá Halonen, hogy felvidítsa. „De hát a fiúk nem lehetnek elnökök!” – válaszolta lemondóan a gyerek. E kedves skandináv anekdota nálunk kétségtelenül abszurdnak hat, de szemléletesen példázza a (jól vagy rosszul értelmezett) környezeti hatások jelentőségét a gyerekek önbizalmára és a jövőképére nézve.

A sztereotip elvárásokra épülő nemi szocializáció már csecsemőkorban elkezdődik, és a „kisfiúnak kéket, kislánynak rózsaszínt” imperatívusz csak a jéghegy csúcsa. Az amerikai pszichológus, Zella Luria és társai kísérletükben arra kérték az alanyokat, hogy figyeljenek meg egy újszülött csecsemőt, majd közöljék benyomásaikat. Ha a résztvevők úgy tudták, hogy a gyermek lány, akkor kicsinek, szépnek, törékenynek, aranyosnak írták le, ellenben ha fiúnak hitték, máris egy kis vasgyúrót láttak benne. További pszichológiai vizsgálatok eredményei szerint a kislányokhoz a szülők többet és lágyabb hangsúllyal beszélnek, és gyengédebben is bánnak velük. A kisfiúkhoz később mennek oda, ha sírnak vagy elesnek, viszont cserébe elnézőbbek velük, ha összepiszkolják a ruhájukat, nem pakolnak össze maguk után vagy rossz fát tesznek a tűzre. Az otthoni munkából való részvállalás mértéke sem mindig egyforma: a szülők hajlamosabbak a lányoktól többet elvárni e téren – ezt a nagycsaládosok egyesületének felmérése is igazolta.

Pedagógiai kutatásokból kiderül, hogy többnyire az iskola is megerősíti a nemi sztereotípiákat az úgynevezett rejtett tanterv révén, amely a hivatalos tananyagban explicite nem szereplő, ám azon keresztül, illetve az osztálytermi interakció során elsajátított normákat jelöli. Ennek legnyilvánvalóbb példája, hogy az irodalom- és történelemoktatásból szinte teljes egészében kimaradnak a nők (a múzsa- vagy feleségszerep aligha mondható saját jogon szereplésnek), azt sugallva a tanulóknak, hogy a jelentős társadalmi-kulturális teljesítményekre csak férfiak képesek. A nemi sztereotípiákat a tanár a gyerekekhez való viszonyában is önkéntelenül megjelenítheti: például egy magyar felmérés szerint a tanítók több figyelmet fordítanak a fiúkra, és gyakrabban alkalmazzák velük szemben a pozitív megerősítést, többet dicsérik őket. Ha egy kislány nem zavarja meg bekiabálással az órát, és követi a tanári utasításokat, az „természetes”; velük szemben a pedagógusok inkább negatív visszajelzésekhez folyamodnak, például ha „lány létükre” nagyhangúak vagy nem elég precízek, nem írnak elég szépen stb. Mindez elvezet odáig, hogy a lányok ugyan átlagosan jobban teljesítenek a tanulmányaikban a fiúknál, önérvényesítési képességeik viszont rosszabbak.

Ez nemcsak azt a jelenséget magyarázza meg (egyéb, strukturális akadályokkal együtt), hogy a felsőoktatási létszámfölény dacára az intézményi ranglétrákon felfelé haladva a nők száma piramisszerűen csökken, hanem már a pályaválasztás, jövőtervezés idején is jól látható. Egyrészt a pubertáskor a lányt a fiúnál potenciálisan nagyobb mértékben eltéríti a személyes érvényesülés céljaitól: miután már gyerekkorában megtanulta, hogy fő értéke a külseje, serdülőkorban a kortárscsoport és a populáris kultúra együttes hatásának eredményeképpen aránytalan hangsúly tolódik a testsúlyra, az (egysíkúan értelmezett) szépség kultuszának való megfelelésre. (Női olvasóimat e ponton arra kérem, gondolják végig, hogy – önhibájukon kívül – mennyi időt vesztegettek el annak idején az életükből önbizalomhiánnyal küzdve, illetve hogy mit üzennének most tizenhat éves kori önmaguknak?) Másrészt még mindig nem változtak sokat azok a korábban megingathatatlannak tűnő elképzelések, amelyek szerint a nők rosszabban teljesítenek a természettudományok terén, ezért alkalmatlanok a piacképesebb és nem mellesleg sokkal jobban megfizetett műszaki és informatikai pályákra. Tömegesen kötnek ki kiszolgáló, előrejutást aligha biztosító, tipikus „női munkákban”, illetve a felsőoktatásban bölcsész szakokon – jóval többen, mint ahányan megszállott irodalmárok, történészek, nyelvészek stb. lennének, akiknek valóban ott a helyük, és másban kevésbé tehetségesek. Majd kezdenek a diploma után „valamit”.

Mintha a hátsó ajtón visszalopózott volna a XXI. századba a Simone de Beauvoir által Hamupipőke-mítosznak nevezett jelenség: az az elképzelés, hogy a nő életének igazi célja és beteljesülése a sikeres (értsd: társadalmi presztízst adó) férjhezmenetel és az anyaság, így az otthonon kívüli munka számára csak másodlagos, nem kell a személyiségét tükröznie. A nők ezt akarva-akaratlanul megtanulják, és energiáikat hajlamosak ennek megfelelően csoportosítani. Cheryl Benard és szerzőtársa, Edith Schlaffer osztrák szociológus számos élettörténet elemzése során azt látták, hogy a nők már-már irracionalitásba hajló kitartást és szívósságot mutatnak fel mégoly egyenlőtlen és ártalmas kapcsolataik megmentésében, ellenben sokkal kevésbé határozottak és makacsok, amikor a szakmai terveikről van szó: e téren sokkal könnyebben hagyják magukat (szülők, partner, szexista munkatársak stb. által) lebeszélni, eltéríteni, demotiválni. Jellemző továbbá a női életutakra a „kötelező körök” lefutása, azaz a nők előbb megpróbálkoznak a szülők, illetve a környezetük által elvárt és jóváhagyott tanulmányi iránnyal, életmóddal, párválasztással, és – ha erre egyáltalán sor kerül – később, már idősebben és több kötöttséggel kezdenek hozzá ahhoz, amit tulajdonképpen mindig is akartak. (Ami saját vállalkozás indításától a szívüknek kedves szak elvégzésén, szakma kitanulásán át valamilyen művészi vagy kézműves tevékenységig bármi lehet, és egyénenként is változó: például egy állást egy civil szervezetnél egyikük alulfizetett vesztegelésnek, másikuk régóta vágyott, hasznos tevékenységnek érez.)

A kutatók benyomásai szerint mintha két párhuzamos és egymásnak ellentmondó hang beszélne a nőkben: az egyik a külső elvárásokat, a másik saját belső igényeiket képviseli. Ez gyakran eredményezi a sikeres nőknél is, hogy a férfiaknál jóval többször szerénykednek és tulajdonítják eredményeiket külső tényezőknek, a szerencsének, valamint a kötelező jelleggel megemlített „támogató családtagjaiknak” (akik mintha valami extra kegyet gyakoroltak volna azzal, aminek természetesnek és kölcsönösnek kellene lennie). Érdekes módon az „imposztor szindróma” is gyakoribb a nőknél – az a meggyőződés, hogy érdemtelenül kerültek a pozíciójukba, és a félelem attól, hogy ez előbb-utóbb kiderül, és megszégyenülnek. Mindez kiegészülhet azzal, hogy a nőknek egyéni sikereik miatt lelkiismeret-furdalásuk lesz (még ma is hetente bele lehet futni egy cikkbe a „dolgozó anyák” gyerekei által elszenvedett hátrányokról), és e szörnyű „bűnükért” kiemelkedő, erejüket meghaladó otthoni helytállással próbálnak kompenzálni – elutasítva akár a férj önkéntesen felajánlott szerepvállalását is.

Gyakori mindebből kifolyólag az a kimenetel, hogy két szék között a pad alá esnek, és a lemondások ellenére konformista törekvéseikben sem tudnak megfelelni. Benard és Schlaffer, akik eredményeiket a (magyarul is hozzáférhető) Tűsarkú cipőben hátrafelé című könyvükben összegzik, arra figyelmeztetik olvasóikat: könnyebb fiatalon ellenállni a visszahúzó erőknek, és kitartani a saját elképzelések mellett, mint negyvenévesen mindent elölről kezdeni. Persze több interjúalanyuk esete igazolja, hogy utóbbi sem lehetetlen, mégis nagyobb a kilátás egy eredményesebb, boldogabb életre, ha kezdettől fogva ragaszkodunk a saját utunkhoz.

A sztereotípiák tehát akkor is dolgoznak bennünk, amikor éppen meghaladni próbáljuk őket – az önmegvalósításra (hoppá, egy csúnya szó…) és autonómiára törekvés soha el nem alvó éberséget, odafigyelést, tudatosságot igényel. És mit tehetünk, hogy a kislányoknak felnőve már könnyebb legyen? Kezdjük például egy egyszerű(nek tűnő) gyakorlattal: legközelebb, amikor akár szülőként, akár rokonként vagy ismerősként beszélgetünk egy kislánnyal, ne a szépségét, a ruháját stb. dicsérjük. Egyáltalán, hagyjuk a külsőségeket! Kérdezzük meg, persze a korának megfelelő szinten, hogy mit szeret, mi érdekli, mi az a játék vagy könyv, ami nála van (hamar ki fog derülni, miről beszél szívesen), és inkább mondjuk neki, hogy okos, ügyes, mint azt, hogy szép (akármilyen szép is egyébként). Figyeljünk oda erre legközelebb – sajnos nehezebb lesz, mint amilyennek elméletben tűnik…

A szerző a Nőkért Egyesület elnöke.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »