Tusnády László: A boldog Dante

Tusnády László: A boldog Dante

Dante Alighieri „Isteni színjáték” című művét sok irodalmár a világirodalom valaha született legnagyobb alkotásának tartja. Tusnády László összegző monográfiájában „eposzkatedrális”-nak nevezi a Komédiát.

Tudjuk, hogy a katedrálisok egyszerre nyűgöznek le monumentalitásukkal és kápráztatnak el részletgazdagságukkal.

A könyv tudós szerzője rámutat: ha Dantéról beszélünk, egy hatalmas költő korához kötődünk, létezésének állomásaihoz, egy olyan életműhöz, amely rendkívüli erővel mutatja meg az ember igazi nagyságát. Ha őt olvassuk, megérezzük a végtelen igézetét; mégpedig úgy, hogy a legnagyobb szenvedés, a legnagyobb veszélyek ellenére is tudunk hinni a szeretet mindent mozgató erejében. „Dante életműve az emberiség nagy eseménye. Bizonyíték arra, hogy többek vagyunk annál, mint amit a hétköznapi lét torzító tükre megmutathat nekünk.” Az Isteni színjátékban roppant tér és idő jelenik meg előttünk, de mindez nem nyomja agyon az embert, hanem szabaddá teszi, mert a mindenütt jelen való szeretet ad igazi alapot arra, hogy az isteni ajándékot megkapjuk, „esendőség-létünk ellenére megsejtsük a mindenség legnagyobb titkait. Lelkünk azt a végtelen örömet és szabadságot élvezze, amelyet az isteni szeretet adhat meg az embernek.”

Tusnády professzor hangsúlyozza, hogy az Isteni színjátéknak kozmikus íve van, hiszen a kezdeti mélypontról jutunk el a mindenséget mozgató szeretetig [vö.: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, / de folyton-gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a Szeretet, / mely mozgat napot és minden csillagot.” – Paradicsom, 33. 142-145., Babits Mihály fordítása] Ha csak a Pokol készült volna el, az jogosan kapta volna a „döbbenetes”, „félelmetes” jelzőt, ha a Purgatórium is, arra talán a ”reményteljesség” illett volna, a Paradicsom hozta el a „csodálatosat”, ihlető erővel az „istenit”, ez lett az egész mű koronája, ezért és általa illik az egész alkotásra a rendkívüli minősítés. A monográfia szerzője kifejti: a Jó és a Rossz találkozásáról képtelenség úgy beszélni, hogy csak a Jóról szólunk. Erre már az első ének elején felhívja Dante az olvasó figyelmét: a sötét erdőben az önelvesztés, az eltévelyedés tragédiájáról ír, de kiemeli, hogy az ott talált jó megértéséhez a három vadállatról, a rosszról is kell beszélnie [vö.: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém. (…) De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam, / hallanod kell, mit láttam az uton.” – Pokol, 1. 1-3; 8-9.; Babits Mihály fordítása] 

A Pokol első énekében ez a jó maga az első túlvilági kísérő, Vergilius. Tusnády László hangsúlyozza, hogy ezt a szemléletet az egész műre is kiterjeszthetjük. A boldog Dantéhoz úgy juthatunk el, hogy az emberben feszülő ellentétes erők harcában megfigyeljük és észrevesszük, hogy a szeretet, „ez az isteni szikra” hatalmas erő. „Szenvedély, harag örvénylik az emberben, de a hit fénye adja a belső látást, mely alapján a hétköznapi zökkenők elvesztik pillanatnyi értelmüket, jelentőségüket, és úgy teljesedik ki életünk, hogy szűk korlátú létünk során egyre inkább az örökkel találkozunk.” A szerző felhívja a figyelmet, hogy az Isteni színjátékban több száz szereplő van. A költő nem egyforma érzéssel, szenvedéllyel tekint a bűnösökre, a kárhozottakra, a megtisztulókra, az üdvözültekre, de az tény: „nem a gőg tornyából néz le rájuk, mert tisztában van azzal, hogy ő is esendő ember, eltévelyedett, és épp a benne lévő büszkesége miatt majd neki is vezekelnie kell.” A túlvilágit valójában az igazolja, hogy gyermekkori és egyben élete szerelme, Beatrice segítsége nélkül még a kárhozattól sem tudott volna megmenekülni. Dante kilenc éves volt, amikor meglátta a nyolc éves Beatricét, „aki a lét magasabb minőségét, annak szépségét felvillantotta előtte.”

A gőg fogalmát elemezve a szerző rámutat, hogy ennek a megszállottjai épp azt felejtik el, hogy csupán emberek, és isteni hatalomra törnek, ezért zuhannak a pokolba. Zuhanásuknak a szemtanúja Dante túlvilági útja során. Ettől megtisztulva juthat egyre magasabbra. A pokoli kút mélyéről emelkedik a legfényesebb csillagokig, és ott, az örök s rendíthetetlen fényben éli át a legnagyobb boldogságot. Ez az átélés, ez a végső látomás minden korábbinál nagyobb, hatalmasabb erejű, mert minőségileg más, mint amit korábban látott. Épp ezért vesz rajta erőt a csüggedés, mert bár tisztában van költői értékeivel, ezt a végtelen tündöklést, semmi korábbihoz nem fogható boldogságot nehéz kifejeznie. Ekkor érzi meg a szeretetnek a mindenséget mozgató erejét.

Tusnády László megállapítja: Dante életművében mindaz jelen van, ami az embert magasabbra emelheti, önmagát többé teheti, a krisztusi szeretet kiáradása révén. A legnagyobb keresztény eposzt írta meg, de művészi küldetése mindvégig megmaradt. „Minden emberhez szól, oly módon, ahogyan egy keresztény, ahogyan egy katolikus beszélhet a legmagasabb szinten a létezésről, a mindenségről, a hitről, a reményről és a szeretetről. A megbomlott rendet akarja helyreállítani, mert így juthat el az ember a végső céljához: a boldogsághoz.” Dante hétszáz évvel ezelőtt írt főműve meggyőzhet minket arról, hogy ez a mai világunktól valóban távol eső korszak „nagy volt, egyedüli és csodálatos, mert hatalmasat tudott benne alkotni az ember, meg tudta adni a teljességnek, a boldogságnak a nagy hitét. Dante mindnyájunkat arra tanít, hogy tiszta hittel, reménnyel és szeretettel hogyan juthatunk el a csillagokig.”

(Hungarovox Kiadó, 2016.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »