Túlélni Magyarországon kerekesszékben

Till Attila keserédes akcióvígjátékában, a Tiszta szívvel című filmben három kerekesszékes férfi még a bérgyilkosságtól sem riad vissza, hogy valóra váltsa álmait. A rendezőnek sikerült elérnie, hogy a csöppet sem vidám téma ellenére felszabadultan nevetünk, miközben számos – eddig talán kevéssé köztudott – részletet ismerhetünk meg a mozgássérültek világából. De hogyan élnek társadalmunkban azok, akiket mozgásukban korlátozott a sors? Személyes példákon keresztül mutatjuk be, hogyan látják ők a többieket – s hogyan látja őket a nem sérült többség.

Amikor kimentem az utcára, igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Nem volt tudatos, de éreztem, hogy megbámulnak. Ezzel szemben amikor Tesla is velem van, azt gondolhatom, a szép és okos kutyámat nézik – mondja Mányik Richárd egy budapesti pláza kávézójában. Velünk van a férfi büszkesége, Tesla, egy óriás uszkár és egy border collie szerelemkölyke.

Mányik Richárd 1989-ben, tizenhét évesen lett mozgássérült. Szavaival élve Trabant-balesetet szenvedett – ma diszkóbalesetnek neveznénk. Gyorshajtás: egy pillanat, és megvolt a baj. Mányik utas volt a járműben. Az ütközés következtében átszakította a kocsi tetejét, és kirepült belőle. Hárman ültek a Trabantban, csak neki lett súlyos baja. Sérült a gerince és a gerincvelője is. Lebénult, kerekesszékbe került.

Amikor a baleset után hazament a falujába, sok ismerős sajnálkozva nézett rá.

– De kár érted, sokra vihetted volna – sajnálkozott egy falubeli hölgy.

Richárd nem haragudott rá, tudta, hogy a nő jót akart, csupán őszinte volt. Ám mindjárt az is eszébe jutott, hogy neki így is boldogulnia kell. A tragédia után fél évvel újra megtanult járni, a csoda azonban csak rövid ideig tartott. Egy darabig még mankóval közlekedett, de 1995 óta újra kerekesszékben ül.

Mányik Richárd. Félelemben élt, ma boldog, családos ember
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Ez a komplikáció – vagyis hogy a sok helyreállító műtét ellenére mégis feladja a gerincvelő – a sérültek körülbelül öt százalékánál fordul elő. Az egyik műtétnél nem mágnesezhető fémmel támasztották meg a gerincét, ezért a beültetett stent állapotát nem tudják ellenőrizni, így bármikor elzáródhat. Ez esetben Richárd nyaktól lefelé lebénulna.

A férfi félelemben élt. Nézegette magát, aggódott, mikor következik be a legrosszabb. Rehabilitációk tucatjaira járt. Egy napon aztán eljött a fordulópont, amit egy betegtársának köszönhet. Ő mondta neki: figyelje meg, kétféle sérült van a kórházban. Az egyik mindennap azt várja, mit mond az orvos, mikor kell tornáznia, mert hála az orvostudomány fejlődésének, idővel meg fogják gyógyítani, és fizikai állapotának addig is kitűnőnek kell maradnia. A másik típus éli az életét, próbál boldogulni, csalódásmentesen.

Az utcára sem merészkednek ki

Richárd az utóbbira törekszik. Ma boldog családos ember. Balesete után találkozott a feleségével. Akkor, amikor éppen tudott járni. Megismerkedésük után következett egy újabb műtét, amelytől sok minden függött. Richárd eldöntötte, hogy ha a beavatkozás után is lábra áll, feleségül veszi szerelmét. Ha nem, akkor elengedi, mert nem akar a terhére lenni. Azóta eltelt húsz év, és kiderült, az asszonyt egyáltalán nem befolyásolja, hogy Richárd tud-e járni vagy sem. Egy fiuk született, a ma tizenöt éves Bence.

A fiú úgy segít, hogy Richárd észre sem veszi, apja pedig arra neveli, hogy kérdezzen. Élénken él ugyanis benne az emlék: amikor még a kilencvenes években egy kisfiú meglátta őt a kerekesszékben, megkérdezte az apját, mi történt a bácsival. Erre az apa adott neki egy taslit, és elrángatta onnan. Richárd ezzel szemben még azt is megengedte fiának, hogy kipróbálja a kerekesszékét, kiskorában Bence olykor azzal közlekedett. Richárdot sok sorstársa kritizálta, miért tesz ilyet, ő erre csak azt mondta: örül, ha a fia nem idegenkedik a segédeszköztől.

A Mányik családdal több kutya is él, most éppen három. Richárd ugyanis segítőkutya-kiképzéssel foglalkozik, többedmagával hozta létre a NEO egyesületet, amelyben sérültek és nem sérültek is dolgoznak. Hallás- és mozgássérülteket, továbbá autistákat segítő kutyákat képeznek. És a gazdákat is, mert sokan úgy gondolják, könnyű lesz az összeszokás. Ők általában lemorzsolódnak.

Pedig a kitartás megéri, hiszen egy hűséges eb lelki segítségén túl fontos lehet a gyakorlati-fizikai támogatás is. Amikor a sérültnél görcsös állapot áll be, a kutya boldogan segít gazdájának. Ha Richárd nem éri el a távirányítót, vagy nem tudja lekapcsolni a villanyt, a betanított kutya rögtön megoldja a problémát. A férfi ekkor úgy érzi, bár segítségre szorul, mégsem a családját terheli vele. Emellett a kutya aktivitásra serkenti a mozgáskorlátozottakat.

– Korábban, amikor a testvéreimmel vagy ismerősökkel mentem el sétálni, úgy éreztem, engem sétáltatnak, míg a kutyákkal ez éppen fordítva van – mondja nevetve.

Rossz nap ide vagy oda, ha Teslának ki kell mennie, akkor nincs mese, indulni kell. És jó érzés, hogy rá is támaszkodik valaki.

Richárd szerint a plázák megépítése áldás volt a mozgáskorlátozottak számára. Nagy a tér, van lift és mozgássérültmosdó, a boltok pedig földszintesek. Tizenöt évvel ezelőtt sok minden más volt. Az emberek hozzáállása is. A kilencvenes években, amikor bankba mentek a feleségével, hiába tett fel kérdést a banki alkalmazottnak, az mindig a feleségének válaszolt.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

A férfi szomorúan tapasztalja, hogy ma is viszonylag kevés mozgássérült aktivizálódik. Minden rendezvényen, legyen az kutyás bemutató vagy akár táncfellépés, ugyanazzal a szűk maggal találkozik. Ma itthon nagyon nehéz autó nélkül közlekednie egy kerekesszékesnek. Régi típusú villamosokra felszállni, aluljárókba lemenni szinte lehetetlen. Az intézmények, lakóépületek többségében sem lehet közlekedni.

Richárd Németországot hozza fel az akadálymentesítés jó példájának, ahol rehabilitáción járt.

– Egy barátom megjegyezte, milyen sok odakint a mozgássérült. Pedig egyáltalán nem több, mint itthon, csak többen mennek ki az utcára.

Richárd sok évvel később újra belefutott a történet elején említett sajnálkozó ismerősébe. Ekkor már vele volt akkori segítőkutyája is. Elsőre persze a kedves négylábú ragadta meg a hölgy figyelmét, rövidesen azonban leomlott a zavartság fala, és egyszeriben a férfi sérüléseiről kezdtek el beszélgetni.

– A kutyák sok mindent elérnek szótlanságukkal. Mi, emberek is ezt tehetjük szavainkkal, ugyanakkor falakat is építhetünk belőlük.

Nem szaladok sehova

Fenyvesi Zoltán fotójával van kiplakátolva fél Budapest. Till Attila Tiszta szívvel című filmjének egyik főszereplőjét mostanában valósággal szétszedik az újságírók. Amikor egy étteremben találkozunk, humorával már az első percben megalapozza a beszélgetés hangulatát. Elnézést kérek tőle, hogy egy pillanatra kimegyek, ő pedig csak annyit mond:

– Nyugodtan, nem szaladok sehova.

A huszonhárom éves fiatalember Richárdhoz hasonlóan kerekesszékben ül. Zoltán viszont mindig is így élt, születésekor orvosi műhiba okozta gerincsérülését. Egyáltalán nem érzi a lábát. Akkor az orvosok abban sem voltak biztosak, hogy a felsőtestét tudja-e majd mozgatni.

– Erre jól rácáfoltam – kacsint büszkén.

Fenyvesi Zoltán Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Zoltán édesanyja igyekezett vegyes közegbe vinni a fiát. Bár volt, hogy iskolatársai cikizték, de a fiú sosem érezte, hogy igazán célkeresztbe került volna.

Ettől függetlenül a tinédzser Zolinak nem volt mindig könnyű megbarátkoznia helyzetével. Legtöbbször inkább otthon maradt, számítógépes játékokkal szórakozott. Ezen változtatott sokat a táncolás, édesanyja unszolására kezdett bele tizennégy évesen.

– Jót tett a közeg. Akkor sokan azt mondták, belőlem legfeljebb telefonos ügyfélszolgálatos vagy informatikus lehet. Semmi baj nincs ezekkel a szakmákkal, de én szerettem volna hinni, hogy bármi lehetek. A táncosok ebben is segítettek. Láttam, hogy van ott könyvelő, modell, kutyakiképző (vagyis az imént megszólaltatott Mányik Richárd – H. Sz.), a lehetőségek tárháza tehát végtelen.

Zoltán PR-t és marketinget tanul, érdeklik a kreatív munkák, a reklám. Ezen belül is a divat világa vonzza, tudatosan kezdett el divatbemutatókra járni, hogy bedolgozza magát a szakmába.

Zoli előtt azóta nyílt ki teljesen a világ, amióta mindent maga tud intézni. Kivéve a főzést meg a felső polc elérését, az nem megy. Nagyon örül, hogy az új villamosoknak és az alacsony padlós buszoknak hála egyedül közlekedhet. Minden utat megtervez. Néha hosszú kilométereket végigkerekezik, mert másképp nem tudja megoldani. Jó erőben van, a kerekesszékesek sportolását támogató és lehetővé tevő Suhanj! Alapítvánnyal több maratonin is indult, köztük a New York-in. Most éppen búvárkodni tanul.

„Szerettem volna hinni, hogy bármi lehetek” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Zoltán nem veszi észre, ha megbámulják, legfeljebb barátai hívják fel rá a figyelmét. A Till Attila filmjében játszódó jelenet, amelyben egy idős nő pénzt ad neki, valós történeten alapszik.

– Kaptam 250 forintot egy nénitől: tessék, fiatalember, magának nagyobb szüksége van rá, mondta. Én meg hiába magyaráztam, hogy köszönöm, nem kérem, nagyon gyorsan elment.

Hittérítők kedvenc alanya is: gyakran ígérik neki, hogy lábra fog állni.

Zoltán egyébként nem panaszkodik, ki még nem rabolták, meg sem verték. Piszkálást pedig szerinte mindenki kap.

Mostanában amúgy is van egyéb gondja: meg kell tanulnia kezelni a rengeteg bókot és dicséretet. A Tiszta szívvel hatalmas siker. Till Attilával az alapítványán keresztül ismerkedett meg, a szerepet pedig egy kávézás, majd meghallgatás után kapta. Ettől függetlenül nem dédelget színészi álmokat. Most sem egy átlagos fiatal életét éli, minden napja olyan zsúfolt, hogy ki sem lát a teendőkből. Amikor pedig nem tanul, sportol vagy dolgozik, a barátaival bulizik. Az a veszély már egyáltalán nem fenyegeti, hogy visszatér a négy fal közé, és naphosszat csak videojátékozik.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »