Túlélni a magyar kórházakat

Túlélni a magyar kórházakat

December elején olyasmi történt velem, amibe az emberek többsége – főként ha az orvosok nem ismerik fel idejében a problémát – jó eséllyel belehal. „Hála” a magyar egészségügyi rendszer egy részének, esetemben – annak ellenére, hogy jeleztem – nem vették észre a bajt hónapokkal korábban sem, és év végén is csak azért diagnosztizálták, mert (bölcsész létemre) magam kértem egy speciális vizsgálat elvégzését. Most írhatnék hosszan a Kútvölgyi úti rendelőintézet szakorvosainak megkérdőjelezhető hozzáállásáról, a protokoll be nem tartásáról és a folyamatosan napvilágra kerülő műhibákról, de nem teszem, mert a túlélő ember megbocsátó. Ugyanakkor a kevésbé szerencsések és az őket gyászolók miatt nem felejthet.

Jól emlékszem arra, mi volt az első gondolatom, miután – hála a magyar egészségügy másik, még jól működő részének – a János-kórházból azt az üzenetet kaptam, hogy legfeljebb másfél órám van „talpon”. Nem volt halálfélelmem, nem estem kétségbe, nem szitkozódtam. Mindössze azért izgultam, hogy egyágyas kórterembe kerüljek. Aki nem feküdt még magyar kórházban, annak kissé abszurdnak tűnhet ez a gondolat. Mindenki más vélhetően megérti a kiszolgáltatottságtól, a higiénés hiányosságoktól, és nem utolsósorban a fertőzésektől való félelmet.

Utóbbit igazolja az a lapunk által múlt héten nyilvánosságra hozott jelentés, amely szerint 2014-ben 547 beteg halt meg kórházi fertőzés következtében. Az Országos Epidemiológiai Központ adatai szerint a betegellátó intézmények egészségügyi ellátással összefüggően több tízezer fertőzést jelentettek két évvel ezelőtt. Ismerve a hazai kórházak helyzetét, ez a szám érdemben azóta sem csökkenhetett. Sőt egy konferencián már csaknem százezer esetről beszéltek…

Döbbenetes, hogy a XXI. században véráramfertőzések miatt emberek tucatjai halhatnak meg. Ilyen típusú esetet 77 kórház jelentett, amiben összesen 3479 beteg volt érintett. A halálozás igen magas volt: a fertőzöttek 14 százaléka, 494 ember vesztette életét. Igaz, közülük „csak” 191 betegnél regisztrálták, hogy a halál oka egyértelműen a véráramfertőzés volt, amely akár egy gennyes sebből is kialakulhat. Emellett a sebfertőzések és az intenzív terápiás osztályok eszközhasználatával összefüggő fertőzések is súlyos gondot jelentenek a magyar egészségügyi intézményekben. A napokban sokan rácsodálkoztak arra, hogy a pénzhiány miatt az egyszer használatos műtéti eszközöket – annak ellenére, hogy nem lehet teljeskörűen fertőtleníteni őket – többször is felhasználják a hazai kórházakban. Lapunk már egy éve felhívta erre a figyelmet, de változás azóta sem történt.

A katasztrofális higiénés állapotok nem csak a fertőtlenítés hiányosságainak tudhatók be: a kórházakban túl gyakran találkoznak a betegek lepusztult kórtermekkel, elhanyagolt vizesblokkokkal. A nehéz gazdasági helyzetben lévő intézmények vezetői igyekeznek spórolni, amin csak lehet, így a takarítócégekkel kötött szerződések is a forráshiány áldozatául esnek. Az egy főre jutó fertőtlenítő- és takarítószerek használatát illetően Európában sereghajtók vagyunk.

Más okból, de az is rémisztő, hogy amikor az „1001 orvos hálapénz nélkül” nevű csoport közleményben igyekezett felhívni a figyelmet a visszásságokra, az ÁNTSZ együttműködés helyett egyszerűen hitelteleníteni próbálta a tenni akaró orvosokat. A tiszti főorvos szerint a betegellátás feltételei adottak, a magyar kórházak biztonságosak. Amihez csak annyit fűznék hozzá, hogy az évente fertőzésben meghalt több mint félezer beteg hozzátartozói erről valószínűleg egészen másként vélekednek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 05.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »