Tükrök és zsoltárok – Lackfi János és Szabó T. Anna közös estje az Ars Sacra Fesztiválon

Tükrök és zsoltárok – Lackfi János és Szabó T. Anna közös estje az Ars Sacra Fesztiválon

Élő szó, élő kenyér címmel először lépett fel együtt az Ars Sacra Fesztiválon Lackfi János és Szabó T. Anna költő. A szeptember 18-i estnek az Óbudai Társaskör adott otthont, de a vírusjárványra tekintettel otthonról is bekapcsolódhattak az érdeklődők.

A már-már standuposként is szereplő Lackfi eddig még ki nem adott zsoltárverseiből hozott válogatást, Szabó T. Anna pedig egy-egy ehhez kapcsolódó lírai művét vagy epikai alkotásának részletét osztotta meg a résztvevőkkel.

Az első felolvasott mű az aznap befejezett Az ember méretű plüssmacik zsoltára volt, amely Birkenauban született idén nyáron, egy zenés dicsőítést követően. Lackfi János pár barátjával utazott Auschwitzba, ahogy a társaságukban lévő pap fogalmazott, csak oda. Természetesen ez a „csak oda” mást jelentett, mint jó pár évtizeddel ezelőtt: azt, hogy máshová való turisztikai célú utazgatással nem akarják a zarándokútjukat megzavarni. Oświęcimbe érve azonban hatalmasat kellett csalódniuk: az általuk keresett brutális szépség helyett vidám, életteli, gondozott, csupa zöld várost találtak. Az Auschwitz 1-es táborban is inkább a kiállítás anyaga mutatta meg a borzalmak helyét, a nyárfák sokasága szinte idilli környezetet képzett.

Jelen és múlt kettősége és ezek folyamatos egymásba játszása jellemzi a zsoltárt. A lágerben megvolt, hogy „hány aranyfog egy maci”, mennyiért milyen élelmiszer jár. „Azok a földek most is teremnek” – hangzik a versben, ehhez az egykor kivégzettek testének tápértéke is hozzájárul. Egy összekapcsoló elem mindenképpen van a két időszak között: akkor és ma is a legnagyobb munkaadó a láger a dél-lengyelországi kisvárosban, versenyben a vegyi üzemmel, ahol ma már nem gyártanak Zyklon-B gázt. Lackfi összebogozódó emberi sorsokat fest le, ahogy a zsoltár vége is mondja: „Mi pedig ülünk, Uram, / a te tekintetedben, / a bezárt kápolna üvegablakai előtt, / beleférünk mi, / belefér az áthaladó forgalom, / a felhők az égen, / a tábor történelmi díszletei, / melynek szögesdrótjai ma is a húsba vágnak, / és huszonnégy karátos napfényedbe olvad, / tébolyítóan felfoghatatlan irgalmadba fullad, / több százezer itt összecsomózódott, / hol kioldódó, / hol újra egybebogozódó emberi sors / rendszereken innen és túl.”

Szabó T. Anna nem látta Aushwitzot, de amikor Berlinben töltöttek egy évet férjével, Dragomán Györggyel, gyermekeikkel együtt Prágából visszaérkezve a német fővárosba felkeresték a második világháború alatt zsidó gettóként szolgáló Theresint. Erről azóta sem tudott írni a költő-író, de a 2016-os Le. Fel című verse hasonló élményeket boncolgat. Megidézi Radnóti Miklós költészetét és az auschwitzi sorsokkal rokon életét, többek közt a „ha földre dőlsz is csak az égre nézz” sorral. Az ember rendkívül összetett lényének borzalmát is érzékletesen jeleníti meg pár sorban: „tükörben élsz csak emberistenállat / kinek ölni kell minden életért // a növényeké lesz végül a föld / mert feltámad ki maga sosem élt”.

A következő művek Trianont idézték meg: Lackfi János A vasreszelék zsoltárát olvasta fel, amelyben ezúttal a határok drótjai vágnak belénk. A múlt és jelen nehézségeinek felidézése mellett a vers azt pedzegeti, hogy nem lehet úgy, mint régen, mert melyik régent állítsuk vissza, s azt is, hogy ki kell engesztelődni, hiszen hány kiló magyar bánattal ér fel egy másik nemzet hány kilónyi szomorúsága.

Szabó T. Anna Anyaföld, apanyelv című írásának részleteiből megtudtuk, hogy a költőnő apai nagyanyja 1994-ben, nyolcvanévesen kapta meg a magyar állampolgárságot, pár hónappal halála előtt. Egyszerre volt tragikus és komikus hallani, hogy a tudós nő, aki az előző rendszerben a magyar közélet egyik legfőbb alakítója volt Kolozsváron, akkor mondta azt, hogy az országot erejéhez mérten megvédi, amikor ehhez már fizikai ereje végképp nem volt.

Lackfi János ezután arról beszélt, hogy New Brunswickban és Erdélyben miként tapasztalta meg a magyar kultúra továbbélését. Az USA-beli egykori magyar menekülttelepről már jó pár magyar család New Yorkhoz közelebb költözött, amint megtehette, helyükre dél-amerikai bevándorlók érkeztek. Az ottani magyarok körében szolgáló, negyvenes éveiben járó Imre atya december végére vagy négyszáz rúd mákos és diós bejglit készít, kolbászt is tölt, immár mexikói segítőkkel együttműködve. A legmegrendítőbb, de mégis legszebb karácsonya a közösségnek mégis az volt, amikor egy mexikói család a templom alatti közösségi térben lelt szállást, hiszen éppen az ünnep idején kigyulladt a házuk. A műsorvezető-költő A dobozolt emberek zsoltára című versében ezután a koronavírus is megjelent, ami „sokasodott és betöltötte a földet”, de a fő hangsúly mégis arra helyeződött, hogy karanténban és karantén nélkül is mennyire dobozokban, sőt két dimenzióban él a 21. század embere.

Szabó T. Annának nem született műve a vírusról, a Talp című versével a karácsony és a család témájához kapcsolódott. A gyermekkor ünnepeit felidézve áll a szobában, kezében egy karácsonyfatalppal, „és a becsapás újabb technikáin / gondolkozom, hogy a gyerekeimnek / újrahazudhassam a csodát”. A versben leírt történet végére összegyűlik a család, érezhetően nemcsak az élők, hanem az egész családfa: „betódulunk a fényes nagyszobába: / a család fája feldíszítve áll – / gyorsan körülnézek: mindenki itt van.”

Erre a válasz egy megint csak nem szokványos zsoltár volt Lackfitól, a plüsszsiráfoké. A gyermekként bohóckodó felnőtt költő önmagát is fricskázva mutat görbe tükröt a felnőni képtelen mai társadalomnak, de egyúttal egy nagyon mély istenhitbe játssza bele magát.

„Véres komolyan játszottad
a felnőtt gyerek-Jézust,
az óriáscsecsemőt,
aki nem hajlandó
mutyizni, megalkudni, sumákolni,
úgy is végezted,
kiközösített, kicsúfolt, halálra szurkált
osztály-céltáblája,
zaklatás áldozata,
de most még itt gügyögsz
a szalmán, gyanús,
hogy becsináltál,
hadd csodáljam
tagjaid önkéntelen mozgását,
tökéletesre esztergált kis testedet,
hadd iratkozzam be hozzád
évfolyamismétlésre, gyereknek.”

Szabó T. Anna nem véletlenül reagált erre a Bábszínháznak írt Meséről című költeményével, amelyben két hatalmat ismer el: a mesét és a fájdalmat.

Hírdetés

„A fájdalomban mese nincsen,
de van mese, mi fáj nagyon.

Ez a fájdalom mégsem öl meg:
lámpát gyújt, kart nyújt, felemel,
nem enged feküdni a sárban,
mert égre kel, és énekel”

A következő Lackfi-zsoltár is a művészettel kapcsolatos reflexió volt, a Mátyás-templom hamarosan megjelenő felnőtt színezőjébe rendeltek pár verset a költőtől, ezek egyike A zenei jacuzzi zsoltára, amelyben az imádkozó annyira gondolkozik azon, ki szerezhette a zenét, hogy megfeledkezik a zene legfőbb értelméről: megfeledkezik arról, hogy meg kéne feledkeznie mindenről, hogy a művészetnek, a szentnek át tudja adni magát.

Azt hiszem, én is így vagyok ezzel a beszámolóval: át akarom adni azt a komplex művészi élményt, amit nem is lehet. A legistenesebb, legkomplexebb versek az est végére maradtak: Szabó T. Annától a Szemben a bennünk élő ördögre és Istenre mutat rá:

1.

Tükörbe nézz, ott van az ördög:
ez az arccsont, ez a szemöldök,
az üveges üres tekintet,
ami belülről figyel minket,

fészket rakott a koponyában,
tőle mozog a nyelv a szájban,
nélküle a test összetört rög:
tükörbe nézz, ott van az ördög.

2.

Tükörbe nézel, ott van Isten:
pórusaidban, sejtjeidben,
csak működik benned nyugodtan,
nem bámulja magát, csak ott van,

nem kér, nem szólít, nem nevez meg,
nem mondja azt sem, hogy szeretlek,
mert nem vagy és a tükör sincsen:
tükörbe nézel, ott van Isten.

Lackfi Jánostól Az élőhalottak zsoltára pedig azon gondolkodtat el minket, hogy míg mi, emberek azt valljuk: „ne mondj le semmiről, / minden lemondás egy halál”, Isten úgy gondolkozik: „ne mondj le senkiről, / minden lemondás egy halál”.

Szabó T. Anna Keretek című alkotása egy kiállításmegnyitóra született, szinte az egész életet, kintünket és bentünket szabja nyolc részből álló versciklussá. A töredelem zsoltárában Lackfi arra kéri Istent, hogy intelligens mosóporával mossa tisztára őt, akiben senki nem hisz, „te vagy az én egyetlen szurkolóm”.

„…bőszen lobogtatod üdvösséged
örömét, fújod a tülköket,
püföld a dobot, mert
bízol bennem akkor is,
mikor már nem sok
bíznivalóm maradt
magamban. Mini-
szivárványt biggyesztesz
az égre, azzal üzensz,
hullámkarton táblát
tartasz magasba, rajta
filctollal ügyetlen felirat:
TE VAGY AZ ÉN SZERETETT
FIAM, AKIBEN KEDVEM TELIK,
és alig várod, hogy kifordított,
véres szívem, ez a valószínűtlen
lepke végre megpihenjen
válladon, és kedves lesz
a te színed előtt
az én áldozatom.”

A költői est az Ars Sacra Fesztivál YouTube-csatornáján visszanézhető.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »