Trump és a politikai vulgárpszichológia

Trump és a politikai vulgárpszichológia

A republikánus jelölt „paranoiás”, „szadista gyerekkora volt”, „fasiszta” és így tovább. A republikánus jelölt „azonosítja magát Hitler autoritarianizmusával, ha nem magával Hitlerrel”. Sőt, „az elnökjelöltnek ugyanolyan patológiai problémái vannak, mint Hitlernek, Castrónak, Sztálinnak és más, skizofrén vezetőknek.”

A fenti áldiagnózisok nem Donald Trumpra, hanem a Republikánus Párt 1964-es elnökjelöltjére, Barry Goldwaterre vonatkoztak, aki mérsékelt, erősen szabadpiacpárti, konzervatív jelölt volt. Az arizonai szenátor – és a Republikánus Párt, úgy, ahogy van – annyira nem volt szimpatikus a New Yorkban és környékén élő pszichiátereknek, hogy magazinjuk, a Fact 1964. szeptember–októberi száma a címlapon hirdette: „A pszichiáterek szerint Barry Goldwater pszichikailag alkalmatlan elnöknek!” A lapban ez a freudista ízű szlogen fogadta az olvasót: „Egy konzervatív tudatalattija: különkiadás Barry Goldwater elméjéről”.

Ha nem is ilyesfajta áldiagnózisok hangzanak el nap mint nap Donald Trumppal kapcsolatban, de az általános kép hasonló. Nem Trump kampányát akarom mentegetni, de érdemes megfigyelni azt a jelenséget, hogy az amerikai sajtó és a balos értelmiségi elit nagy része, függetlenül attól, hogy a Republikánus Párt milyen kvalitású jelöltet állít, mindig ugyanazokat a vádakat fogalmazza meg, és mindig oda lyukad ki: minden jobb, csak a republikánus jelölt elnökké választását akadályozzuk meg, mert akkor itt a világvége, a fasizmus és a bunkóság. Így volt ez Ronald Reagan idejében is, akit úgyszintén utolsó, képzetlen bunkónak tartottak – pedig a színészként startoló Reagan mögött, szemben Trumppal, állt kormányzati tapasztalat, hiszen kaliforniai kormányzó volt, mielőtt az Egyesült Államok elnöke lett.

A kampány és a tömegdemokrácia így működik: démonizálni kell az ellenfelet, el kell hitetni, hogy vele itt a világvége, és nem valamiféle kisebb változás lesz csak a hatalom csúcsán, hiszen akkor nem mennének el szavazni az emberek.

Mindez kísértetiesen hasonlít az itthoni tapasztalatokra: minden jobb, csak ne Orbán Viktor legyen. Az egykori jobboldali miniszterelnökök és államfők pedig csak hivatali idejük lejártával, ne adj’ isten, haláluk után értékelődnek fel és klasszicizálódnak, amint egyre inkább történelemmé válnak aktuálpolitika helyett – igen, Antall Józsefre gondolok, akit a maga idejében ugyanúgy lefasisztáztak, mint később Orbánt vagy a nemzetközi mezőnyben Konrad Adenauert, a német kereszténydemokrata államférfit, Charles de Gaulle francia államfőt vagy épp Reagant. Az 1968-as tüntetők vagy épp a Vörös Hadsereg Frakció kibírhatatlan kapitalista fasizmusnak titulálták Gaulle Franciaországát és Adenauer NSZK-ját. Akárcsak a mai szélsőbalos egyetemi szféra Amerikában Trumpot.

Hogy Trump több okot szolgáltatott erre, mint elődei, az részletkérdés. Akárki lett volna a republikánusok elnökjelöltje Trump helyett – a texasi katolikus Ted Cruz, a republikánus elit által kedvelt Marco Rubio, a floridai Jeb Bush, akinek spanyol ajkú a felesége, John Kasich, Ohio mérsékelt, pragmatista kormányzója vagy akár a sikeres üzletasszony, Carly Fiorina, mindegyik megkapta volna ugyanazokat a vádakat, amelyeket Trump. Ha Cruzról nem derül ki, hogy esetleg kicsit becsiccsentve, férfitársaságban volt pár pikáns, nem túl elegáns megjegyzése a nőkről (amilyen megjegyzések, isten bocsássa meg, minden férfitársaságban elhangzanak időnként), akkor ráfogják, hogy az elnyomó katolikus egyház tagja. Hogy Fiorina nő, nem számít, mert az elnyomó gazdag vállalkozók osztályának tagja, és bizonyára öngyűlölő nő, vagy kimosták az agyát, de amúgy is: fehér.

Mert Trumpról sok rossz elmondható, de biztos vagyok benne, hogy napvilágra került, nem épp vállalható, nőkkel kapcsolatos kommentjei ellenére biztos, hogy nem nőgyűlölő, de hogy nem fog „nőellenes” intézkedéseket hozni, abban biztos vagyok. Miféle nőellenes intézkedéseket tudna ma hozni egy republikánus elnök? Eltörli szavazójogukat? Trump nem nőgyűlölő, sőt, éppen hogy szereti a nőket a maga módján – s bizonyára volt idő, amikor nőfalóként tekintett saját magára. Még abszurdabb a rasszista fasizmus vádja. Hacsaknem a bevándorlás szigorításának ígérete eleve rasszista és fasiszta, de hát Molotov óta tudjuk, hogy annak eldöntése, mi fasizmus, ízlés kérdése. Elég megnézni a már hazánkban is jól ismert akadémiai vitákat az amerikai diákok közt: fasiszta, rasszista, nőgyűlölő, a fehér hatalom pártolója az, akit a szélsőbalosok annak kikiáltanak, és azt kiáltják ki annak, aki nem ért velük egyet. Mégiscsak abszurd, amikor rasszistának számít az, aki a frissen érkezett bevándorlóktól számon kéri, hogy legálisan érkeztek-e az országba. Ha a legalapvetőbb jogszabályok betartatása fasizmus, akkor bizony mindenki fasiszta, kivéve az anarchisták káoszpárti frakcióját, akik bizonyára annyian vannak, hogy egy garázsban elférnek. Komolyan gondolja-e bárki, hogy az extravagáns, liberális, kapitalista show-man és ingatlanvállalkozó azonosítható a Ku-Klux-Klannal? Ne vicceljünk már!

Ugyanez vonatkozik Trump választóira, akiket most kissé paternalista és leereszkedő módon próbálnak „megérteni” szerte a világ szerkesztőségeiben. És persze megszületik a világpszichologikus diagnózis is, amiben semmi új nincs: elszegényedett, lecsúszott munkások, akiknek nem jók a kilátásaik, és olyan buták, hogy nem tudják, a jó idők nem fognak visszatérni a régi formában, ráadásul olyan képzetlenek, hogy könnyen félrevezeti őket a szemét, csak a hatalmat akaró republikánus jelölt! Mert olyan véletlenül sem derülhet ki, hogy esetleg a Trumpra szavazóknak valamiben még igazuk is van.

Vagy máshonnan közelítve: ha Hillary Clinton pusztán hatalmi számításból kihasználja a melegeket, transzneműeket, hispánokat, feketéket, az rendben van. Ha ezek a csoportok a saját érdekük szerint szavaznak, az rendben van, az távlati, okos, megfontolt döntés. Ha a szénbányák bezárásának kárvallottjai szavaznak arra, hogy munkát akarnak, akárhogy, akkor az szánalmas vergődés és a választók megvezetése. Nem először fordul persze elő, hogy a baloldali elit alól „kimegy” az a választói réteg, amit ők alapvetően a saját bázisuknak tartanak: a munkásság. Európában ismert jelenség ez.

Vajon mi történne, ha most nem az amerikai rozsdaövezet lakóit keresnék fel az újságírók, hogy gondterhelt arccal utánajárjanak a hatalmas titoknak, vajon miért szavaztak ezek a furcsa emberek Trumpra – mint ahogy az angol szélsőbalos lap, a Guardian tette nemrég, megszólítva a politikai felvilágosítás környékbeli letéteményesét is, a baloldali képviselőjelöltet –, hanem mondjuk transzneműeket és illegális bevándorlókat kérdeznének leereszkedően, kutató tekintettel, hogy miért támogatták ezt a Hillaryt, aki úgy kihasználta a nyomorúságukat?

A politikai vulgárpszichológia mindig létezni fog, s a konzervatívokra mindig azt fogják rányomni, hogy felderítetlen konfliktusaik és szorongásaik vannak – ha már például egy konzervatív egyetemi professzorra nem lehet rámondani, hogy műveletlen tuskó. A magyar közelmúltból emlékezetes, amikor Orbán, illetve Gyurcsány mentális állapotát elemezték a médiában, komolyan azt sugallva, hogy klinikai esetekkel van dolgunk, ami nyilvánvaló lódítás volt mindkét esetben. Mert mi van akkor, ha egy politikus, akin folyamatosan, szünet nélkül hatalmas nyomás és felelősség van, esetleg tényleg pszichológushoz jár – abban a korban, amikor divatos dolog pszichológushoz járni, még akkor is, ha tényleg semmi bajunk, csak egyszerűen a lelki komfortunkon kívánunk javítani?

Sajnálatos, amikor politikusok és választóik kiírását a „demokratikus közéletből” hivatásos pszichiáterek, pszichológusok segítik, legyen szó akár Magyarországról, akár az Egyesült Államokról.

A szerző újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »