Trianont mutattak

Nincs könnyű helyzetben az ember, ha meg akarja határozni a második világháború európai szakaszának végét. Az azonnali kapitulációt 1945. május 7-én írták alá a németek, a franciák 8-án ünneplik a háború végét, míg az egykori Szovjetunióban május 9-re tették a győzelem napját. Bennünket, a vesztes országok legvesztesebbjét igazából május hetedikén taglózott le a bánat – igaz, majd csak egy évre rá, 1946 tavaszán. Addig még élt, vagy legalábbis pislákolt a nemzetben némi remény, halvány illúzió, hogy talán mégse… Talán nem állítják vissza a győztesek a trianoni csúfságot. Azt az ezerszer elátkozott határvonalat, amelynek az eltörléséért sodródtunk bele a második világégésbe. Másképpen történt.

Hetven éve – 1946. május 7-én – hozták meg Párizsban a bennünket érintő végső döntést. Magát a teljes békeszerződést – inkább ultimátumot – majd 1947. február 10-én írják alá a nagyhatalmak, de nekünk az már semmi újat nem hoz… Minden maradt a régiben: Trianon, a megcsonkított ország… (Sőt, az arcátlan Eduard Benes még újabb öt magyar falut követelt Csehszlovákiának – végül „csak” hármat kapott.)

A harcok elültétől egy teljes éven át reménykedtünk: talán sikerül meggyőznünk az ítélkezőket. Talán most felülemelkednek a győztesek gátlástalanságán. De nem. Igaz, az angolok és az amerikaiak eleinte tárgyaltak volna némi erdélyi kompromisszumról, de Sztálin hallani sem akart erről. Románia „taktikája” (a háború utolsó hónapjaiban átállt a győztesekhez) bejött. Megkapta a jutalmát. Megtarthatta a trianoni koncot… Mi csak a jajkiáltásunkat: Nem, nem, soha!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »