Trianon hatása a Kárpát-medencében

Trianon hatása a Kárpát-medencében

Csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja a szülőföldjükön a magyar nemzeti közösségek boldogulását és fennmaradását.

Trianon után 96 évvel létezik egy sokak által nem elismert magyar ügy Európában.

A magyarok ugyanis a kontinens második legnagyobb őshonos nemzeti közössége, amelynek elszakított részei a XX. század borzalmai során számszerű kisebbségbe kerültek szülőföldjükön.

A Felvidéken, amelyet ma Szlovákiának hívnak, a két világháború közötti viszonylagos jólét után, hetven évvel ezelőtt a hírhedt Benes-dekrétumok alapján kisemmizték, jogfosztottá tették a magyarokat, kényszer-kitelepítéssel láttak hozzá a felszámolásukhoz. Az elmúlt negyedszázadban finomabb eszközökkel folytatták a „honfoglalásukat”.

A szlovákokkal való békés, kiegyensúlyozott együttélésnek jelenleg két akadálya van. Az első, hogy nincs saját történelmük, ezért identitásukat a magyarokkal szemben határozzák meg.

A másik, hogy félnek egy esetleges határmódosítástól, mert a magyarok nagy része egy tömbben él a közös határ mentén. Ezért rettegnek az autonómia gondolatától is. A magyar közösség fennmaradásának alapvető feltétele itt is az anyanyelv korlátlan használatának joga az élet minden területén, a születéstől a halálig. Északi szomszédunknál ellentmondásos az anyanyelvhasználat kérdése.

A szlovák alkotmány, amely egyébként a területén élő őshonos magyarságot másodrendű állampolgárként definiálja, eléggé megengedő a nyelvhasználat kérdésében. A végrehajtást azonban külön törvény hatáskörébe utalja, amely kegyetlenül kirekesztő. Ami viszont még ennél is szomorúbb: azt a kevés engedményt sem lehet hasznosítani a gyakorlatban, amit e jogszabály lehetővé tenne.

A szlovák politikai és társadalmi élet vezetői, sokszor a civilekkel karöltve, folyamatosan gátolják az anyanyelv törvényes használatát is, arcátlan büntetésektől sem visszariadva. Ha ehhez hozzávesszük a kettős állampolgárság kérdésében kialakult, a demokratikus világban példátlan helyzetet, akkor megállapíthatjuk, hogy a szlovák kisebbségpolitika brutálisan diszkriminatív.

Kárpátalján minden bizonytalan. Az ukránok nem a magyaroktól félnek, hanem a tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbségtől.

A magyarok ebben az összefüggésben marginális helyzetben vannak. Sorsuk jobbra és rosszabbra is fordulhat. Őket ugyanakkor nemcsak magyarságukban, hanem fizikai létükben is veszély fenyegeti. Ezt a helyzetet háború és ezzel összefüggésben gazdasági nyomor jellemzi. Jövőjük a háborús helyzet kimenetelétől függ.

Ha a nagyhatalmak és az ukránok a józan észre és a méltányosságra hallgatnak, akkor keleti szomszédunk átalakul egy konföderációvá, ahol az oroszok, a ruszinok, a magyarok és (esetleg) mások teljes körű és tényleges autonómiát élveznek egy svájci típusú államalakulatban.

Nekünk ez lenne a jó. Ha szétesik Ukrajna akár háborús, akár békés úton, és Kijevben nacionalista-soviniszta kormány veszi át a hatalmat, sorsunk rosszabb lesz, mint valaha. Ez a fő kérdés most Munkács vára és Beregszász környékén. Emellett ott is folyik a harc az anyanyelvű oktatásért és nyelvhasználatért, több-kevesebb sikerrel.

A csaknem száz éve Romániához tartozó Erdélyben, Partiumban és Kelet-Bánságban papíron elég jónak tűnnek a nemzeti kisebbségi jogok, különösen az anyanyelvhasználat területén. Bár az alkotmány itt is kirekesztő, az Erdélyt és az Alföld déli részét ezer esztendőn át építő és megvédő magyar lakosság nem államalkotó tényező szülőföldjén, mégis létezik néhány, európai mércével is jónak tekinthető nyelvhasználati jogszabály.

Ezek azonban csak a román (soviniszta) politika kirakatelemei. Gyakorlati alkalmazásukat tiltják és üldözik! Vannak olyan elképesztő esetek, amikor a törvényre apelláló magyar civilnek a hatóság embere azt mondja: „Ez nem arra való, hogy hivatkozz rá!” Akkor mire való?

A külvilág, a nemzetközi közvélemény megtévesztésére. Példák százait, sőt ezreit tudnám felsorolni. Álljon itt csak egy sorozatesemény a helyzet szemléltetésére. Marosvásárhelyen a városi tanács határozatba foglalta a kettős utcanévhasználat szabályait. A hatóság azonban különböző elképesztő okokra hivatkozva nem hajtja végre saját döntését.

A város számos magyar polgára saját költségén, háza vagy kerítése falára kiteszi az előírás szerinti kétnyelvű táblát. Mi történik azonnal? A rendőrség „tiltott reklámtevékenység” címén súlyos büntetést szab ki és fenyegetésekkel zaklatja a hatályos jogszabály szerint eljárókat. Perek sorozata folyik most a székely városban. Milyen tehát a román kisebbségpolitika? Szemfényvesztő, kétszínű és hazug.

A Szerbiához tartozó, Vajdaságnak nevezett bácskai és nyugat-bánsági területeken ígéretes fejleménynek vagyunk szemtanúi.

A kulturális autonómia csírái megjelentek, bár szárba szökkenésüket a szerb politika időnként vissza­nyesésekkel akadályozza. Kétirányú folyamatot figyelhetünk meg. Szerb barátaink egyfelől jó bizonyítványt akarnak felmutatni az Európai Uniónak az integrációs törekvéseik elősegítése érdekében, másfelől baráti gesztust kívánnak tenni északi szomszédjuk, Magyarország felé, az uniós tagság támogatásának elérése céljából. Ez teljesen normális, elfogadható eljárás.

Nekünk arra kell vigyáznunk, hogy megvalósuljon a tényleges kulturális autonómia a szórványban és tömbben élő magyarok számára egyaránt. Ennek érdekében ezt feltételként kell szabni az uniós tagság támogatásának fejében. Ez nem ördögtől való dolog, azt kérjük csupán, ami számos európai országban működik a Lajtától nyugatra és a Kárpátoktól északra.

A másik folyamat ugyanis a már meglévő kisebbségi jogok csorbítása különböző rafinált módokon. Észnél kell lennünk! Helyi összefogásra és külső támogatásra van szükség, és a Délvidék máris áttörési pont lehet a Kárpát-medencei magyar autonómiaküzdelmekben.

Horvátországban és Szlovéniában rendezett a magyarság helyzete, de probléma azért itt is van. Itt alapvetően más a helyzet, mint a többi országban. A magyarok ugyanis alkotmányba foglalt államalkotó tényezők! Tehát papíron nem másodrendű állampolgárok.

Többek között alanyi jogon jár nekik egyszemélyes országgyűlési képviselet. Nem csorbítva délnyugati barátaink érdemeit, ez nyilván azért vált lehetővé ilyen egyszerűen, mert a magyarok létszáma mindkét országban elenyésző, tízezres nagyságrendű. Nem jelentenek semmiféle „veszélyt”.

Ezzel együtt ez dicséretes gesztus Zágrábtól és Ljubljanától. (Megfigyelhető: minél nagyobb létszámú egy adott országban a magyar közösség, annál erősebb az elnyomásukra, felszámolásukra való törekvés.) Gondot e két országban az jelent, hogy egyrészt nincs elég anyagi támogatás és fogadókészség a kis létszámú iskolákhoz és kulturális intézményekhez, másrészt helyenként a többségi nemzet helyi szintű képviselői nem viszonyulnak megfelelően a kérdés kezeléséhez.

Ausztria kettős mércével méri a kisebbségi kérdést, mármint az őshonos nemzeti kisebbségek ügyét. Amíg oroszlánként harcolt annak idején Dél-Tirol autonómiájáért, addig semmiféle kollektív jogot nem ad meg a saját területén élő őshonos nemzeti közösségeknek, magyaroknak, horvátoknak, szlovéneknek.

A nyugati magyar vármegyékből Trianonban lecsípett sávok egyesítésével létrehozott Burgenlandban alig tízezer magyar él. Kisemmizett helyzetüket az enyhíti, hogy évtizedek óta demokráciában és jólétben élnek, senki nem üldözi őket, nincsenek kitéve támadásoknak.

Hogyan is állunk akkor most a Kárpát-medencében a nemzeti kisebbségi jogok vonatkozásában? Katasztrofálisan.

A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: Felvidéken 30 százalékról 10 százalékra, Kárpátalján 31 százalékról 12 százalékra, Erdélyben 32 százalékról 20 százalékra, Délvidéken 28 százalékról 14 százalékra csökkent. A rendszerváltozások nem hoztak fordulatot. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. Mi akkor a teendő?

Határozzuk meg a megmaradás feltételeit: az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása.

Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja a szülőföldjükön a boldogulásukat és fennmaradásukat.

A teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formájára vagy ezek kombinációjára van szükség. Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie: az adott közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra, megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat, valamint a többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő nyomása.

Az első és a harmadik feltétel ma még nem nagyon teljesül, a második viszont teljes mértékben. Fel kell hívni Európa figyelmét arra, hogy a Kárpát-medencében csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az idegen fennhatóság alá került őshonos magyar nemzeti közösségek is teljes körű és tényleges autonómiát kapnak.

A szerző volt országgyűlési képviselő, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »