Trianon árvái

Trianon árvái

Milyen etnikai változásokat indított el az első világháború Magyarországon? Kik voltak azok a vagonlakók?

Hogyan próbálták megjeleníteni az elveszített hazát a háborús menekültek? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is válaszol a trianoni békeszerződés hatásait és következményeit az Akadémia támogatásával kutató történész szerzőnk cikke. Ablonczy Balázs írása az mta.hu-nak.

Lineáris történelemszemléletünk miatt, a jelenből visszatekintve, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, annál többen élvezik az előnyeit, illetve szenvednek a kártételeitől. Holott már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a mozdulatlan massza, aminek sokan szeretik láttatni. Az időszakos mobilitás a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.

Túl az Óperencián

Az 1880-as évektől meginduló tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett – közvetve vagy közvetlenül – alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: a Pennsylvaniában bányászként vagy gyári munkásként elhelyezkedő parasztember sok esetben hazatért, ha elegendő pénzt gyűjtött össze, vagy egy családi esemény erre kényszerítette. Aztán a hazai állapotok megtapasztalása után vagy a pénz elfogytával ismét útra kelt.

Voltak, akik öt-hatszor vagy még többször keltek át az óceánon.

Pálvölgyi Balázs és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar kormányzat válasza legalábbis ambivalens volt: miközben kezdetben próbálta szabályozni a nagy hajótársaságok szorításában az általuk mozgatott kivándorlási ügynökök tevékenységét, a szabad mozgás korlátozására nem gondolhatott, ugyanakkor a nemzetiségi területekről folytatott kivándorlást tűrte (még ha a hazatért, nemzetiségi öntudattal telített „pánszláv izgatók” tevékenységétől tartott is), és évtizedek után jutott arra a felismerésre, hogy a tengerentúlon maradt magyar honosok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. E kontextusban sokszor csak a tengerentúlra figyelünk, és elsikkad például a romániai kivándorlás vagy a Szlavónia-Bosznia irányába tartó belső migráció jelensége, amellyel kevesen foglalkoztak eddig, a legtöbbet talán Makkai Béla. Az, hogy az országban – nem csak a városokban – emberek elmennek, visszajönnek, új szemléletet, árukat, tárgyakat visznek a közösségükbe, a modernizáció szükséges hozadéka volt számos vidéken.

Háborús hullámverésben

Az ellentétes irányú mozgás, tehát az, hogy nagyobb tömegben menekültek, országon belüli vagy azon kívüli migránsok jelennek meg egyes településeken, ugyan nem volt feltétlenül és mindenütt a mindennapok része, de teljesen szokatlannak sem lehetett tekinteni.

A rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr.

A hadi vagy egyéb okokból Magyarországra érkező külföldiekről is találunk példát: az 1912–13-as Balkán-háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – így Magyarországon például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét az ellenségeskedések lezárultáig és a hazatérésükig. Bár előfordultak súrlódások, a helyi társadalmak jobbára rokonszenvvel fogadták a török legénységet és tiszteket, akiknek lehetővé tették saját vallási előírásaik betartását a mindennapi életben, sőt több esetben házasságra is sor került török tisztek és a helyi középosztály leányai között, tudhatjuk meg Balla Tibor hadtörténész 1997-es tanulmányából.

Háborús menekültek 1914-ben Fotó: fortepan.hu

 

Az első világháború alatt az orosz hadsereg váratlanul sikeres galíciai, majd kárpáti betörése miatt menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein már 1914 szeptemberétől. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, akiknek a megjelenése ürügye lett a háború alatti és utáni antiszemita hangulatkeltésnek, kiutasításuk (vagy annak a követelése) pedig 1919 után megágyazott a második világháborús eseményeknek, így a kamenyec-podolszki deportálásnak is. De a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.

Az összeomlás után

A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben a 1918–1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Az utóbbi időben számos munka született az erdélyi menekültek helyi befogadásáról, így Csóti Csabáé, L. Juhász Ilonáé vagy Buczkó Józsefé. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Az „asszonyok futásaként” aposztrofált menekülés alakította ki a hasonló helyzetek kezelésének módját, legyen szó segélyezésről, gyermekvédelemről, a menekültek felvételi körzeteiről (Csíkszereda és Csík megye számára például Debrecent, a város környékét és Hajdú vármegyét jelölte ki a kormányzat) vagy az elhelyezésről.

A trianoni békeszerződés elleni tüntetés a szegedi városháza előtt (1920)Fotó: fortepan.hu

 

Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. Ez a menekülés kezdetben spontánul indult (például a sorsdöntő december 1-jei román nagygyűlésnek helyet adó Gyulafehérvárról már novemberben elmenekült a városi tisztikar, így a település irányítását már a bevonulás előtt a helyi román értelmiség vette át). Amennyire a harci cselekmények vagy a határzár engedte, a menekülés a proletárdiktatúra idején is folytatódott. A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő), és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel.

1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra.

Számukat a magyar kormányzat 1921-től adminisztratív eszközökkel is igyekezett csökkenteni. A kérdéssel monografikus szinten eddig egyedül foglalkozó amerikai-magyar történész, Istvan Mocsy ennél nagyobb számot adott meg 1983-ban született munkájában: 420-425 ezer menekültről írt. A hivatalos statisztikák szerint a 350 ezer menekült között több mint 104 ezer kereső volt, köztük egyaránt csaknem 20-20 ezres tömeget képeztek az állami és városi/községi, illetve a vasúti alkalmazottak.

Tévképzetek

Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet cáfolni: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és egyelőre nem tudni, hogy milyen arányban voltak azok, akik követték a hivatalukat, akiket kiutasítottak az utódállami hatóságok, és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek.

Vagonlakó család http://gallery.hungaricana.hu

 

Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. A vagonlakók, bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották, mindig is kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.

A Délvidéki Liga adománygyűjtő plakátja (1920)

 

A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözött az országos átlagtól (sokkal több volt körükben az eltartott), kiugróan alacsony volt köztük a földművelésből élők aránya (vagyis az ország lakosságának többségét kitevő agrárlakosság csoportjukban a keresőknek alig a tizedét alkotta), másrészt pedig – ugyan e tekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy a zsidók aránya is számottevő volt köztük. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével. A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határ menti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt.Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű.

Hiányzó történet

A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak az elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy presztízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett, ha támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven maradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.

A Selmecbányaiak Egyesületének szegbeverési ünnepélye 1926-ban, Budapesten.Középen

Hermann Miksa kereskedelmi miniszter, az egyesület védnöke.Ablonczy Balázs gyűjteményéből

Lineáris történelemszemléletünk miatt, a jelenből visszatekintve, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, annál többen élvezik az előnyeit, illetve szenvednek a kártételeitől. Holott már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a mozdulatlan massza, aminek sokan szeretik láttatni. Az időszakos mobilitás a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.

Túl az Óperencián

Az 1880-as évektől meginduló tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett – közvetve vagy közvetlenül – alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: a Pennsylvaniában bányászként vagy gyári munkásként elhelyezkedő parasztember sok esetben hazatért, ha elegendő pénzt gyűjtött össze, vagy egy családi esemény erre kényszerítette. Aztán a hazai állapotok megtapasztalása után vagy a pénz elfogytával ismét útra kelt.

Voltak, akik öt-hatszor vagy még többször keltek át az óceánon.

Pálvölgyi Balázs és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar kormányzat válasza legalábbis ambivalens volt: miközben kezdetben próbálta szabályozni a nagy hajótársaságok szorításában az általuk mozgatott kivándorlási ügynökök tevékenységét, a szabad mozgás korlátozására nem gondolhatott, ugyanakkor a nemzetiségi területekről folytatott kivándorlást tűrte (még ha a hazatért, nemzetiségi öntudattal telített „pánszláv izgatók” tevékenységétől tartott is), és évtizedek után jutott arra a felismerésre, hogy a tengerentúlon maradt magyar honosok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. E kontextusban sokszor csak a tengerentúlra figyelünk, és elsikkad például a romániai kivándorlás vagy a Szlavónia-Bosznia irányába tartó belső migráció jelensége, amellyel kevesen foglalkoztak eddig, a legtöbbet talán Makkai Béla. Az, hogy az országban – nem csak a városokban – emberek elmennek, visszajönnek, új szemléletet, árukat, tárgyakat visznek a közösségükbe, a modernizáció szükséges hozadéka volt számos vidéken.

Háborús hullámverésben

Az ellentétes irányú mozgás, tehát az, hogy nagyobb tömegben menekültek, országon belüli vagy azon kívüli migránsok jelennek meg egyes településeken, ugyan nem volt feltétlenül és mindenütt a mindennapok része, de teljesen szokatlannak sem lehetett tekinteni.

A rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr.

A hadi vagy egyéb okokból Magyarországra érkező külföldiekről is találunk példát: az 1912–13-as Balkán-háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – így Magyarországon például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét az ellenségeskedések lezárultáig és a hazatérésükig. Bár előfordultak súrlódások, a helyi társadalmak jobbára rokonszenvvel fogadták a török legénységet és tiszteket, akiknek lehetővé tették saját vallási előírásaik betartását a mindennapi életben, sőt több esetben házasságra is sor került török tisztek és a helyi középosztály leányai között, tudhatjuk meg Balla Tibor hadtörténész 1997-es tanulmányából.

Háborús menekültek 1914-ben Fotó: fortepan.hu

 

Az első világháború alatt az orosz hadsereg váratlanul sikeres galíciai, majd kárpáti betörése miatt menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein már 1914 szeptemberétől. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, akiknek a megjelenése ürügye lett a háború alatti és utáni antiszemita hangulatkeltésnek, kiutasításuk (vagy annak a követelése) pedig 1919 után megágyazott a második világháborús eseményeknek, így a kamenyec-podolszki deportálásnak is. De a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.

Az összeomlás után

A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben a 1918–1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Az utóbbi időben számos munka született az erdélyi menekültek helyi befogadásáról, így Csóti Csabáé, L. Juhász Ilonáé vagy Buczkó Józsefé. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Az „asszonyok futásaként” aposztrofált menekülés alakította ki a hasonló helyzetek kezelésének módját, legyen szó segélyezésről, gyermekvédelemről, a menekültek felvételi körzeteiről (Csíkszereda és Csík megye számára például Debrecent, a város környékét és Hajdú vármegyét jelölte ki a kormányzat) vagy az elhelyezésről.

A trianoni békeszerződés elleni tüntetés a szegedi városháza előtt (1920)Fotó: fortepan.hu

 

Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. Ez a menekülés kezdetben spontánul indult (például a sorsdöntő december 1-jei román nagygyűlésnek helyet adó Gyulafehérvárról már novemberben elmenekült a városi tisztikar, így a település irányítását már a bevonulás előtt a helyi román értelmiség vette át). Amennyire a harci cselekmények vagy a határzár engedte, a menekülés a proletárdiktatúra idején is folytatódott. A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő), és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel.

1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra.

Számukat a magyar kormányzat 1921-től adminisztratív eszközökkel is igyekezett csökkenteni. A kérdéssel monografikus szinten eddig egyedül foglalkozó amerikai-magyar történész, Istvan Mocsy ennél nagyobb számot adott meg 1983-ban született munkájában: 420-425 ezer menekültről írt. A hivatalos statisztikák szerint a 350 ezer menekült között több mint 104 ezer kereső volt, köztük egyaránt csaknem 20-20 ezres tömeget képeztek az állami és városi/községi, illetve a vasúti alkalmazottak.

Tévképzetek

Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet cáfolni: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és egyelőre nem tudni, hogy milyen arányban voltak azok, akik követték a hivatalukat, akiket kiutasítottak az utódállami hatóságok, és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek.

Vagonlakó család http://gallery.hungaricana.hu

 

Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. A vagonlakók, bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották, mindig is kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.

A Délvidéki Liga adománygyűjtő plakátja (1920)

 

A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözött az országos átlagtól (sokkal több volt körükben az eltartott), kiugróan alacsony volt köztük a földművelésből élők aránya (vagyis az ország lakosságának többségét kitevő agrárlakosság csoportjukban a keresőknek alig a tizedét alkotta), másrészt pedig – ugyan e tekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy a zsidók aránya is számottevő volt köztük. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével. A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határ menti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt.Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű.

Hiányzó történet

A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak az elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy presztízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett, ha támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven maradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.

A Selmecbányaiak Egyesületének szegbeverési ünnepélye 1926-ban, Budapesten.Középen

Hermann Miksa kereskedelmi miniszter, az egyesület védnöke.Ablonczy Balázs gyűjteményéből

Szűts István Gergely és mások tanulmányaiból egyre többet tudunk e tömeg társadalmi és politikai opcióiról, beilleszkedéséről, de a velük történtek nagy része még ma is elmondatlan, hiányzó történet.

Ablonczy Balázs az Az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport közösségi oldala MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára készülve olyan új, friss és érvényes művek publikálását tűzte ki célul, amelyek a szélesebb közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek. A kutatócsoport törekvése, hogy ezáltal lerója a magyar történetírás adósságait a magyar és a nemzetközi szakmai közönséggel és a szélesebb közvéleménnyel szemben, illetve megjelenítse és érthetően bemutassa az így létrehozott és rendszerezett tudást. Eredményeikről az mta.hu a jövőben rendszeresen beszámol.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »