Trianon 100 – Vérző Magyarország 7. rész

Trianon 100 – Vérző Magyarország 7. rész

Sorozatunk hetedik részében három tájegységre is elbarangolunk. Havas Rezső A magyar tenger című írásában Fiume, mint a magyar koronához csatolt test sok évszázados sorsát eleveníti fel. Schöpflin Aladár pozsonyi diákéveire emlékezik, Vészi József, az egykori aradi gimnazista a legszomorúbb történetű magyar városban átélt megrendítő élményét meséli el.

A szomorú centenárium kapcsán feltétlenül szólnunk kell egy könyvről, egy évtizedeken keresztül betiltott, elhallgatott és elfelejtett kötetről, mert épp a tiltás, a cenzúra miatt nemzedékek nem ismerhették meg a Trianon okozta fájdalmakat és a reménykedő, a dolgok megváltoztatására készülő alkotók terveit és gondolatait. A könyv címe Vérző Magyarország, alcíme Magyar írók Magyarország területéért. Az 1921-ben megjelent könyvet nem más, mint Kosztolányi Dezső szerkesztette és a kötetben írók, költők, politikusok, tudósok, egyházi vezetők fejtették ki nézeteiket. A centenárium kapcsán azért is érdekes e gondolatok felelevenítése, mert nemcsak az derül ki, hogy a publikáló szerzők hogyan vélekedtek az akkori helyzetről, hanem ezeken túl érzékelhető egy egész ország, a megcsonkított ország lakosságának, az egész megcsonkított nemzetnek közös érzése és döbbenete is.

Havas Rezső dr. Magyar tenger

Nyolcszáz esztendeje, hogy Magyarország a tenger felé igyekszik kiterjeszkedni. Fraknói Vilmos Szent László királyunknak a montecassinói apáthoz intézett levele nyomán bizonyítja, hogy már Szent László kiterjesztette a magyar korona hatalomkörét a tengerpartig. A tengerparti városok azonban a magyar korona fennhatósága alól csakhamar kisiklottak, mert László figyelmét a kunokkal való háborúskodás elvonta Dalmáciától és a tengerig terjeszkedő politikáját a Szentszék sem támogatta.

A tengerre irányuló magyar világpolitika Kálmán királyunk alatt bontakozik ki hatalmas arányokban. Igen, messzetekintő királyunk alatt, kinek nagy szelleme századokkal túlszárnyalta korát, aki már a XII. században, amikor a világforgalom parányi volt a maihoz képest, fölismerte, amit ma minden oldalról hangoztatnak, hogy csak az az ország leheti igazán hatalmas és gazdaságilag független, amelynek tengere van.

Kálmán nagy tervét keresztül is vitte s hódító ereje megszerezte a magyar szent koronának a dalmát tengerpartot. Emlékét ma is kegyelettel őrzik Dalmáciában, mert az ország iránt tapintatos és emberszerető bánásmódot tanúsított s a városokat régi helyhatósági jogaik élvezetében nemcsak meghagyta, hanem új kiváltságokkal is fölruházta, melyeket utódai is megerősítettek és érintetlenül hagytak.

II. István, II. Géza, III. Béla szintén törekedtek hatalmukat megszilárdítani Dalmáciában. Hogy az Árpádok alatt mily benső volt a viszony Magyarország és Dalmácia között, legjobban abból láthatjuk, hogy Dalmácia a tatárok elől menekülő IV. Béla királyunkat oltalmába vette és a legvészesebb időkben tántoríthatatlanul ragaszkodott királyunkhoz és nemzetünkhöz.

Az Anjouk folytatták, sőt fejlesztették az Árpádoknak tengeri hatalomra törekvő politikáját, s Nagy Lajos alatt egész Dalmácia a Quarnerotól Durrazóig a Magyar Birodalomhoz tartozott.

Nagy Lajos Magyarországot a Dalmát tengerpart nélkül mint önálló államot el sem képzelhette. S hogy mily értékesnek tartotta Dalmácia birtoklását, legjobban igazolja ama körülmény, hogy amidőn Velence, amellyel véres harcokat vívott Dalmáciáért, a legfényesebb ajánlatokat tette Lajosnak, ha lemond Dalmáciáról – így a zárai béke megkötése előtt az egész trevisoi őrgrófságot hajlandó volt Dalmáciáért kárpótlásul átengedni – Lajos Velence ajánlatait mindig a leghatározottabban visszautasította, kijelentvén, hogy Dalmácia földjének egy arasztnyi területét sem engedi elvonni a magyar korona uralma alól.

Mátyás király figyelmét a Podjebrád cseh királlyal, Frigyes német császárral, Lengyelországgal és a törökkel viselt háborúk elvonták Dalmáciától, de tekintélye azért nagy volt a tengermelléken.

A Dalmáciából való Cortesio Alessendro, aki IV. Sixtus római pápának volt titkára, Mátyás király haditetteit egy latin költeményben énekelte meg, melyet a királynak ajánlott. Cervo Elio, raguzai költő, aki Rómában is nagytekintélyű volt, Mátyás halálakor, a raguzai tanács által rendezett emlékünnepélyen emlékbeszédet mondott Mátyás királyról. Ezt az emlékbeszédet Hegedűs István egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémiában 1904 október 24-én ismertette, érdekesen bizonyítván, hogy Raguza a XIV. század derekától a XV. század végéig szívósan ragaszkodott Magyarországhoz; polgárai bár olasz nyelven beszéltek, magyaroknak vallották magukat s harcoltak Hunyadi János és Mátyás király seregében.

A mohácsi vésszel megbénult a magyarok szereplése az Adrián s Dalmácia Velence birtokába jutott. A magyar királyok áldásos uralkodásának emléke azonban ma is élénken él a dalmaták között s neveik odalenn a tengerparton épp oly népszerűek, mint minálunk.

A tengerpartra irányuló magyar aspirációk II. Rákóczi Ferenc alatt ismét felcsillanak. Amint dr. Márki Sándor „Rákóczi adriai tervei” című tanulmányában írja, a fejedelem a magyar tengerpartra is kiterjesztette figyelmét, s több ízben – így1707 őszén is – foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Horvátországot és a tengermelléket megszerzi.

Hogy Széchenyi és Kossuth mily nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy Magyarország a tengeren érvényesüljön: közismeretes. A „Tengerhez magyar!”- Kossuth lelkes felhívása – szállóigévé vált.

Mindezekből kiviláglik, hogy nyolcszáz esztendő óta hazánk nagy élményei mind oda törekedtek – s törekvéseik iránt a magyar közvélemény fogékony volt – hogy Magyarországnak tengerpartja legyen, tehát ugyanaz a cél lebegett szemük előtt, amelyet a mai civilizált világ más nemzeteinél konstatáltam.

Újabb időben a fiumei partvidék a legszorosabban odakapcsolódott Magyarországhoz.

Mária Terézia 1779 április 23-án kelt diplomájával az addig Ausztriához tartozott Fiumét külön testként (separatum corpus) Magyarországhoz kapcsolta. 1809-1822 között Fiume előbb francia, majd osztrák kézben volt az egész quarneroi partvidékkel. I. Ferenc király 1822 július 1-én kelt felséghatározatával elrendelte Fiúménak s az elmaradt tengermelléki részeknek Magyarországhoz való visszacsatolását: 1848-ban a magyar uralmat a horvát váltotta fel, amelyet abszolút központi adminisztráció, majd a provizórium követett. Az 1878-iki magyar-horvát kiegyezési törvény újból kimondotta, hogy Fiume városa, kikötője és kerülete a magyar koronához csatolt különtest s itt kezdődik a magyarok alkotó munkája.

Fiume 1868-ban kicsiny, jelentéktelen városka volt. Magyarország vasutat épített Fiuméba, kiépítette a kikötőt s raktárakat emelt. Eme befektetéseivel, melyek több mint 300 millióba kerültek, valamint a hajózás, ipar és kereskedelem támogatásával Fiumét az Adria egyik legvirágzóbb kikötővárosává tette.

Spalato Dalmát kikötővárossal is összeköttetést keresünk s ebből a célból a magyar törvényhozás 1912-ben megalkotta az ogulin-krimi magyar-dalmát összekötővasutat.

Mint látjuk, Magyarország nagy áldozatokat hozott tengeri politikája érdekében, lehetséges-e, hogy azoknak gyümölcseitől megfosztassék? Lehetséges-e, hogy attól a tengerparttól, melyhez a földrajzi fekvés és a történelmi múlt köti: elzárassék? Ez igazságtalan és ésszerűtlen lenne, mert nemcsak Magyarország, hanem Fiume is viselné súlyos következményeit. Amily végzetes lenne közgazdasági szempontból Magyarországra nézve a tengeri kijárat elvesztése, Fiumét is visszasüllyesztené régi, jelentéktelen helyzetébe, ha Magyarországtól, erőforrását tevő hátterületétől elszakíttatnék. A „fidelissima”Fiume felénk fogja még nyújtani karját, mi pedig fogadalmat teszünk, hogy Fiuméról s a régi magyar tengerpartról, melyet nagy királyaink hazánknak megszereztek – soha lemondani nem fogunk s minden gondolatunkkal, minden érzésünkkel, minden erőnkkel azon leszünk, hogy az Adriának e partvidékét visszaszerezzük, melyen Árpádok és Anjouk dicsőségének fénye ragyog.

Schöpflin Aladár: Pozsonyi diákok

Tizenkét évet töltöttem Pozsonyban, kisdiákkoromtól csaknem a férfikor küszöbéig 1881 és 1894 között. Tanúja is voltam annak a folyamatnak, amelyben Pozsony megmagyarosodott.

Mint tízéves kis gimnazista, egyszer szert tettem két krajcárra és krumplicukrot szerettem volna rajta vásárolni. Nagyon félénk, könnyen zavarba jövő ifjú voltam, dobogott a szívem, ha egy boltba be akartam menni. Hát most az is fokozta zavaromat, hogy nem tudtam, mi a német neve a krumplicukornak. Sokáig jártam föl-alá a szatócsüzlet előtt, amíg végre győzött bennem a torkosság és mégis csak bementem, olyan elszántsággal, mintha vízbe ugrottam volna. De már mondani nem tudtam semmit, csak megálltam a szatócs-kisasszony előtt s letettem elébe a két krajcárt. Elég ostoba képet vághattam, mert a kisasszony elnevette magát és ezt mondta:

 – Was wünschen Sie, junger Herr?

Most már szerettem volna elszakadni a rettentő helyzetből, de megsegített az Isten: megláttam a pulton egy nagy darab krumplicukrot. Rámutattam és kivágtam halálmegvető bátorsággal:

Hírdetés

– Bitte Krumppeln-Zuckerl!

A kisasszony nagyon elkezdett nevetni, amiért haragudtam is rá és ezt mondta:

 – Krumplicukrot akar, kisfiú?

Nagyon felbátorodtam a magyar szóra s azóta mindig abba a boltba jártam cukrost, papirost, tintát, – fájdalom – nemsokára cigarettát vásárolni. Akkor még ritkaság volt, ha egy-egy kisebb üzletben tudtak magyarul. Tíz év múlva már az úrféle embert minden üzletben, a kis szatócsboltokban vagy a borbélynál is magyarul szólították meg s úgy hallom, úgy van ma is, a cseh uralom alatt.

Bizony nem volt ebben a magyarosodásban semmi része az erőszaknak. Magától ment ez, a német lakosság akaratából. Egyszerűen felismerték a magyar nyelv tudásának praktikus hasznát és szíves készséggel taníttatták magyar nyelvre gyermekeiket, maguk tették egészen vagy részben magyar tanítási nyelvűvé az iskoláikat. Nem éreztek ebben semmi faji sérelmet, hiszen azért senki sem akadályozta, ha németül akartak beszélni. Néha bosszantotta őket, ha egy-egy türelmetlen magyar sürgette a dolgot, már a tempóját a magyarosodásnak ők maguk akarták diktálni és így sem volt az túl lassú tempó. Készségüket előmozdította, hogy a magyar beszéd valami úri dolog volt a szemükben. Magam is hallottam diákkoromban, amikor egy fiatal polgárlány ezt mondta az utcán a mamájának: – Aber Mama, sprich doch ungarisch, das ist eleganter.

Az úri nép, állami és megyei tisztviselők, vidéki földbirtokosok, különösen pedig az úri fiatalság, jogászok, egyéb diákok, egyéves önkéntesek, a bálok rendezői és a társas összejövetelek hősei, szóval a társadalomnak az a rétege, amely a csöndes életű polgárnak, különösen a nőknek mindig imponálni szokott, kizárólag magyarul beszélt s az ártatlan polgári sznobizmus is magyarosító tényező volt.

Nagy magyarosító erő volt a diákság. A jogászok, a lutheránus teológusok mind megannyi terjesztője volt a magyarságnak, a középiskolák diákjaik nagy számánál fogva szintén. Az evangelikus líceumban, ahol én tanultam, a legkevesebb volt a pozsonyi fiú, összegyülekezett itt az ország minden részéből való fiatalság, felvidéki tót és fél-tót fiúk, mosoni németek, sok bácskai sváb, de jutott a Dunántúl és az Alföld minden részéből, sőt Erdélyből is minden osztályba. A zöme azonban a Csallóköz, Komárom vidéke és a Mátyus földje magyarjaiból telt ki, nagyobbára protestáns papok és tanítók fiai, de sok keménykötésű, nyakas, zömök parasztfiú is és ezek olyan erős falusi magyar levegőt hoztak magukkal az iskolába, hogy ez lett az uralkodó levegő s a többi mind akklimatizálódott hozzájuk. A legtöbb magyar fiút azért küldték Pozsonyba, hogy tanuljon németül. No, én nem láttam egyet sem, aki megtanult, ellenben az összes tót és német fiúk olyan jól megtanultak néhány év alatt magyarul, mintha soha más nyelven nem beszéltek volna, sőt még a szállásadó asszonyok is megtanultak magyarul a diákjaiktól. Mert akkor még nem volt internátus, a vidéki diákok kettesével, hármasával béreltek egy szobát többnyire az iskola környékén lakó kisiparos, szatócs- és másféle asszonyoktól, akik erre a szerény üzletre már be voltak rendezkedve. Az ilyen diákok már kis gimnazista koruktól fogva teljesen független legény-életet éltek; az iskolához tartozó alumnatusba jártak ebédelni, a többi étkezéseket már maguk intézték el, ha volt miből. A legtöbbnek csak a hónap első napjaiban volt miből: a többi napokon egy darab brúgó, (az alumnatusból hozott kerek cipó) és egy pohár víz volt a reggeli, egy darab brúgó és egy pohár víz a vacsora. Ha aztán hazulról pakk jött, volt nagy lakmározás. A legnagyobb pakk is kifogyott pár nap alatt, mert jutott belőle a pajtásoknak is bőven.  Aztán megint előkerült a brúgó és a pohár víz. De azért erősek és egészségesek voltak ezek a falusi fiúk, mint a bikabornyúk; amíg én gimnáziumba jártam, egyetlen egyszer sem volt betegség miatt szünet és a tornaversenyeken többnyire a licencisták vitték el a díjakat a kir. katholikus gimnázium és a reáliskola elől, amelyekben kevesebb volt a vidéki fiú, inkább a helybéli hivatalnokok és polgárok fiai jártak oda.

Néha csaták is estek: mi meglehetősen hadilábon állottunk a realistákkal, akiket nem tartottunk egyenrangú diákoknak, mert nem tanultak latint, németesebb fiúk is voltak többnyire és sok volt köztük, aki három-négy reáliskolát elvégzett s aztán elment iparosnak vagy boltos-inasnak. Nekünk volt a Duna-liget szélén a legjobb labdázó helyünk, amelyre tradicionális jogot tartottunk. A realisták szerették ezt elfoglalni, ha hamarabb jöttek oda, mint mi, s ebből gyakori háborúk keletkeztek. Nagy ellenségeink voltak a kőmíves-inasok; volt köztük egy, akit görbenyakúnak neveztünk, – még ma sem tudok félelem nélkül rágondolni. A longa-méta volt a divat akkor még, a futballról azt se tudtuk, hogy van és már nagyobbacska fiúk voltunk, mikor a liget mellett a katonatisztek teniszpályát csináltattak; a kerítésnél bámészkodva néztük a játékot és furcsálkodtunk, hogy felnőtt emberek nem röstellkednek labdázni. Mi diákok, amint az ötödikbe kerültünk, abbahagytuk a labdázást, összeférhetetlennek tartottuk férfiúi tekintélyünkkel, mikor már a tanárok is magáznak minket. A sport fogalma és ami ennek a lényege, a rekord eszméje mibennünk még nem volt meg, mi labdáztunk, úsztunk, korcsolyáztunk, kirándultunk minden különösebb rendszer nélkül, csak mert ez mulatság volt s aki erősebb vagy ügyesebb volt, hát az máriátor lett a longában, de erejét és ügyességét nem jutott eszébe centiméterekkel vagy pecekkel mérni.

A nagyobb diákok között a független élet és a sport hiánya bizonyos koraérett férfiaskodást fejlesztett ki. Egyszer egy úri fiú az ötödik osztályban rövid nadrágban jött iskolába. Az egész osztály becsülete elleni merényletnek tekintettük a gyerekes rövid nadrágot; lehúztuk az illető fíút a padra és mindenki ütött a fenekére néhányat. Szegény fiú sírva ment haza a mamájához és másnap újdonatúj pantallóban jött az iskolába. Az ötödik osztálytól kezdve volt jogunk belépni a dalárdába s az volt a büszke és boldog, akinek a hangját basszusnak minősítette az énekmester. Egy hatodikos liceistára azt mondani: “gyerekes”, a legsúlyosabb sértések közé tartozott. A férfiasság kellékének tartottuk, hogy néha lumpolni járjunk. Nagy titokban összegyülekeztünk valami városvégi kiskorcsmában, vacsoráztunk gulyáshúst vagy pörköltet és túrós csuszát (mindig ez volt a menü), ittunk egy-két pohár bort és dalolgattunk késő éjjelig. Az iskola pedig szigorúan üldözte ezeket a túl korai mulatozásokat. A pedellus egyúttal detektív is volt, időnként bejárta este a kiskorcsmákat és feljelentette a diákokat, akiket ott talált. Akkor aztán lett könyörtelen vizsgálat, karcer (az én időmben még ez volt a pozsonyi líceumban: „békeidőben”mosókonyhának használta a pedellusné), kicsapással való fenyegetés és más egyéb büntetés. Egy kicsit utánoztuk ezeken a mulatságokon a német diákok kneipéit, már ahogy külföldi egyetemet járt teológusok elbeszélései alapján elképzeltük. Hasznosak éppen nem voltak ezek a kamaszkori murik, de nagyobb baj se lett belőlük, – az én társaim közül, amennyire tudom egyből se lett lump ember vagy alkoholista.

Minden iskolaév tetőpontja a majális volt. Erre már a tél vége felé kezdtünk készülődni. Május közepe táján megjött a nagy nap: az egész iskola zászlók alatt kivonult a Vaskutacska nevű kirándulóhelyre. Délelőtt versenyfutással, kuglizással, más ilyenforma mulatságokkal telt el az idő; kora délután kijöttek a leányok mamáikkal és volt tánc háromtól este kilencig. Nem egy könnyű szerelem bomlott ki itt délután tánc közben s este aztán, mikor az erdőn át sétálva kísértük haza a kisasszonykákat, forró vallomások egy-egy kézszorítás, de semmi több, mert a párocskáknak a sarkában volt a figyelmes mama. Szép, kedves, ártatlan mulatságok voltak ezek, itt tanultuk meg, – már aki megtanulta, – hogy kell a lányokkal bánni s a kisasszonykák rajtunk próbálgatták ki csábító művészetüket. Volt köztük olyan is, aki már jó pár generáció diákon próbálta ki és nem jutott tovább. Mulatni könnyebb volt a pozsonyi lányoknak abban az időben, mint férjhez menni; nem tudom, hogyan, de aránylag nagyon sok pozsonyi leány maradt párfában.

Nagy dolog volt a március tizenötödike. Nagy hazafias ünnepet rendeztünk akkor. Akik ezen szavaltak, szónokoltak, azoknak kötelező volt magyar ruhában, kardosan, kucsmásan lépni a dobogóra. Magyar ruhánk persze nem volt, de segítettek rajtunk a zsidó-utcabeli ószeresek, azoknál volt minden bőven, egy-két forintért kaptunk kölcsön attilát, szűk nadrágot, csizmát, kardot, még kucsmát is, persze nem éppen testünkre illőt. Én tudom, hogy három nadrágot is fölvettem a magyar nadrág alá s az attila alá összes mellényeimet; cingár testem mégis csak úgy lötyögött a másra szabott ruhadarabokban. Jó volt ez, mert márciusban akkor nagy hidegek jártak és mi a világért se vettünk volna télikabátot az attilára. A kardot azonban csörtettük az utcán, mikor az ünnepély után sétálni mentünk, kivált ha katonatisztek jöttek velünk szembe. Azt hittük, nagyon haragusznak miatta a tiszt urak, akikben megannyi fiók-Haynaut láttunk.

Petőfi lelke élt bennünk, akinek volt közöttünk egy kis temperamentuma és fantáziája, az mind Petőfiben élt, az ő eszével gondolkozott, az ő képeiben látta a világot, az ő ideáljaiért lelkesedett .A zsarnokságot gyűlöltük, bér nem ismertük. Petőfi forradalmi szelleme támadt fel bennünk, ha valamelyik tanárral vagy valami muri miatt a tanári karral bajunk akadt, szerettünk volna meghalni a hazáért, megvetéssel néztünk a grófokra, amint elrobogtak mellettünk az utcán és a kis fűszeresek és városi irodatisztek leányaiban Csapó Etelkákat és Szendrey Júliákat láttunk. A fiatalos idealizmusnak tartalma nem volt egyéb, mint Petőfi szellemének reflektálódása. Senki sem figyelmeztetett még arra a hatásra, amelyet a mi korunk fiatalságára Petőfi tett. Ő volt a mi legnagyobb nevelőnk. A jó nyárspolgárok egy kis gyanúval is nézték március 15-iki forradalmaskodásunkat. A mi iskolánkat egy loyális polgár fel is jelentette, mert az iskolai ünnepen a Marseillaiset énekelte az énekkar.

Akkor még nem volt ismeretes a szocialista Marseillaise Pozsonyban, azt hiszem, egyáltalán nem is volt ott még akkor szocialista szervezet. Nem is erre gondolt az illető, hanem a francia forradalomtól féltette a várost. A nagyanyám is, mikor magyar ruhában meglátogattam, adott egy forintot és óva intett:

Macht mir keine Rebellion! – mondta aggódva (magyarul nem tudott, ezért is nem szerettem járni hozzá, mindig éreztem, hogy csak mostohaanyja az apámnak).Ő persze átélte a negyvennyolcas időket s ettől félt. Mi azonban szívesen megcsináltuk volna még egyszer a negyvennyolcas forradalmat, ha tudtuk volna.

Az én volt társaim közül akárhány ott él most is Pozsonyban vagy a megszállt Felvidék más helyein mint pap, tanár, orvos, tisztviselő. De szeretném látni őket, megtudni tőlük, él-e még bennük az egykori szellem s előveszik-e még most is Petőfit, ha nagyon rájuk nehezedik a cseh uralom?.

Vészi József: Arad

      Mikor gimnazistakorba cseperedtem, a minorita atyák kezén volt a csak később államivá lett aradi főgimnázium. Tágas udvarú földszintes ház volt a minoriták „latin iskolája”, amolyan zsindelyes tornyú, régi magyar kúria, patriárkális egyszerűséget s melegséget lehelő. Ugyanilyen egyszerűség és melegség áradt ki a szerzetestanárok lelkéből is. Jóságos okossággal vezettek be minket a tudás országába. Mikor aztán átmentünk az állam számára és számlájára pazar pompával épített Maros-parti palotába, ahol fiatal, nagyratörő, megengedem, többet tudó, de a gyermeklélek halk rezgése iránt fogékonytalan világi professzorok uralma alá jutottunk, bizony sokszor epedő nosztalgiával gondoltunk vissza a minorita iskolára, mely nem zord parancsszóval, hanem szelíd kézzel formálta serdülő lelkeinket. S még meglett férfikorunkban is, hogy érettségink huszonöt éves fordulóján újra összesereglettünk, feléje se néztünk a Maros-parti palotának, hanem a minoritáknál ültük meg a jubileumot, ahol a tedeum után a refektóriumban kedves vendéglátással nyújtott lakoma során volt tanárainkkal versenyt emlékeztünk „régiekről”.

Ám most ne ezekről essék tovább szó, hanem más egyébről: arról, ami első gimnazista koromban, 1868 október ötödikén esett meg velem és iskolatársaimon. Ahogy az osztályfőnök, főtisztelendő Lakatos tanár úr belépett a terembe, mindjárt észrevettük, hogy a szokott jóságos mosolygás most nem játszott az ajka körül. A szokásos ima után nem is szólt hozzánk úgy, ahogy minden más napon szokott, hogy „no gyerekek, melyikőtök tudja legjobban a tegnap feladott leckét?”

Nem, nem. Ma valami szomorú meghatottság szőtte fátyolát a homlokán s az ima után azt mondta, maradjunk állva, maga pedig újra imádságra fonta össze a két kezét.

Holnap – kezdte bánatosan, – holnap, fiaim, nincs tanítás. Elmegyünk mindnyájan a Vár mögé, a tizenhárom szent vértanúnak a vesztőhelyére. Október hatodikán oda kell minden magyarn léleknek zarándokolnia. Akik Aradnak az ő vérüktől megszentelt földjén élünk, mi ott tizenöt millió magyar lélek képviseletében jelenünk meg. Mert ezen a napon gyászünnepet ül a haza. Legvitézebb fiainak ezen a napon hullott a vére itt, a magyar Golgota rögén. Haynau gyilkos puskáinak golyója itt terítette le, osztrák hóhér átkozott keze itt vitte bitóra a mártírokat. Bűnük egy volt: hűségesen szerették hazájukat. Ezért a bűnért mérte rájuk a vérszomjas zsarnok a halált, ezért a bűnért marad áldott az ő emlékük, valameddig magyar ég borul Arad fölé…

Itt aztán elakadt a szó Lakatos tanár úr ajakán, sírásba fúlt a hangja s mink gyerekek valami megriadt meghatódottsággal néztünk ősz professzorunkra. Tízesztendős elménkkel nem sokat értettünk a szavából, csak azt hallottuk, hogy hősök haltak bitófán, vitézeket terített le az áruló gyilkos golyó s hogy a haza boldogtalan és örök hálával tartozik emléküknek. De az öreg professzor könnyezett és hát könnybe lábadt a mi szemünk is.

Másnap, október 6-án jobban megértettük, miről is volt hát szó. Felsorakoztattak minket az iskola tágas udvarán. Fekete gyászlobogók alatt kettősrendekben átvonultunk a Maros hídján a Vár mögé, oda, ahol a síkság elnyúlik Újarad felé. Sáncárkok mellett haladt el a fövenyes út. Szótalan ballagtunk, de ahogy a Maros partjához értünk, főtisztelendő Lakatos professzor úr odaszólt hozzánk és reszkető ujjával a távolba mutatott. a távolba, ahol ott kéklett Világos hegyorma.

– Látjátok ott azt a csúcsot? Várromok vannak rajta. Annak a lábánál omlott össze a magyar szabadság. Ott rakta le fegyverét a muszka előtt a dicső honvédsereg utolsó maradéka. Aztán jött az aradi tizenhármak napja.

Így értünk el a legkülső sáncárok egyik partos helyére. Az árkon túlról sötéten kandikált felénk a kazamaták sűrűrácsú apró ablakainak sorozata.

Szólt vala pedig főtisztelendő Lakatos professzor úr: – Látjátok azokat a börtönablakokat? Ott hallották a mi szent hőseink hajnalkor, mint verték a földbe a hóhérok a bitófák cölöpjeit. Tudták, hogy ez nekik szól, hogy a kelő nap a halált hozza nekik. Mégsem féltek, mert vitézek voltak, magyarok voltak, szerették a szabadságot, szerették hazájukat és készek voltak meghalni a szabadságért és a hazáért. Ki levelet írt a családjának, ki évelődött, ki vigasztaló szóval tartotta a többieket. A porkolábjaik sírtak, a hős vértanúk szeme száraz maradt.

Oh, most már mindent megértettünk. Tatulia, a nagy oláh fiú, közülünk a legöregebbik, kissé bamba, de szelíd teremtés, nem bírt tovább az érzelmeivel. Nem érezte magát fajtájához tartozónak, kihördült el-elcsukló sírásából a meghatott ember, a megrendült magyar. S aztán felzokogott az egész gyerekhad. És könnyeit törölte főtisztelendő Lakatos professzor is. Szemléltető oktatás volt ez. Sokan voltunk gyerekek. Egyikünk sem fogja holta napjáig sem ezt a szemléltető oktatást elfelejteni. Összeolvadtunk mindnyájan egyetlen hatalmas és szent érzésben. Nem volt ott korkülönbség, nemzeti különbség, fajkülönbség. Gyűlölet is csak egy volt: az, amelyik a hóhérokkal dolgozó zsarnokság ellen fordult. Nagyszerű volt ez a szemléltető oktatás. A szívek frigye jött létre Aradnak vértől megszentelt rögén…

„Áldott az ő emlékük, valameddig magyar ég borul Arad fölé”.

Így szólt hozzánk főtisztelendő Lakatos professzor úr. És most már nem borul magyar ég Arad fölé. Elraboltatott tőlünk a magyarok szent földje, a magyar Golgota.

Mit szólsz hozzá, Tatulia Livius? Hiszen ott zokogtál velünk és minden könnycsepped egy-egy tiltakozás volt az ellen, amit most a te néped Araddal csinált. Igaz, meghaltál harmadik gimnazista korodban, esetlen nagy testedben elvérzett a beteg tüdő. De haló porod is fel kell, hogy lázadjon fajtádnak e megfoghatatlan gonoszsága ellen.

Te tudod, Tatulia Livius, még a sírodban is tudod, hogy ez nem maradhat így. Hogy Arad a miénk s a miénk Kolozsvár. Nagyvárad, Szalonta, Dicsőszentmárton, Kézdivásárhely, Udvarhely; a miénk Kassa, Pozsony, Losoncz. A miénk mindaz, amit tőlünk elragadtak.

A miénk volt, a miénk lesz.

Magyar ég fog ismét mindnyájunk fölé borulni.

(Folytatjuk)
 


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »