Történelmi folytonosság és kommunista lelkület

Miközben Farkasházy elvtárs, a székesfőváros Nagykörúton belüli beltenyészetének címeres figurája a földhöz verte magát örömében, mert a magyar pólósok számára az idei vébé nem volt sikertörténet, és emiatt Orbán Viktor vélhetően búnak eresztette a fejét, a britek nagy pompával megünnepelték II. Erzsébet uralkodásának hetvenedik évfordulóját.

A nagy nemzeti előadásnak ugyan némi furcsa fílinget adott, hogy az óriási színpadon az előadók között csak elvétve bukkant fel egy-egy véletlenül arra tévedt fehér ember, de hát a fényességes Nyugaton mostanában úgy ünneplik a hagyományt, hogy közben bele is rondítanak a közepébe. Úgy katyvasz az egész, ahogyan van. De legalább: van.

A gúnyözön azonban akkor indult be igazán Budapesten, amikor a kormánypárt bejelentette, hogy alkotmánymódosítással vissza kívánja állítani Magyarországon a megyék helyett a vármegyéket, és ezzel együtt az ispánok, alispánok intézményét is megújítják. Lett is urambátyámozás, tekintetesezés, méltóságosozás! Előkerült a darutoll, a deres, a hajbókolás és a többi metafora, amelyeket a kommunizmus évtizedeiben sulykoltak belénk.

Jottányit sem csodálkoztam, hiszen megértük már azt is a Kárpát-medencében, hogy az újmarxista-neoliberális úgynevezett magyarok a magyar államiság szimbólumát, a Szent Koronát is kitalicskázták volna a múzeumba, ha már Rákosi elvtársnak annak idején nem sikerült eladnia. Eladni ugyan nem sikerült, de a kommunista hatalom a magyar jogfolytonosság intézményeit felszámolta. (És ezzel a rendszerváltók sem tudtak mit kezdeni.) Márpedig a királyi vármegyék, majd a nemesi vármegyék intézménye ezer éven keresztül képviselte azt a folytonosságot, amely a magyar államiságot és a nemzeti szabadságot jelképezte az idegen elnyomással szemben. Tulajdonképpen azt, amit éppen a derék angolok ünnepeltek a minap.

A magyarországi baloldal először a Tanácsköztársaság bolsevik nekibuzdulásával próbálta megsemmisíteni a szimbolikus és valós hatalommal bíró vármegyéket, ez azonban csak a kommunista államhatalomnak sikerült 1949-ben.

Az elvtársak akkor azt hitték, örökre. Csak hát a történelem nem száz évvel ezelőtt kezdődött, és hiába vizionálta pár évtizede a liberálisok atyaistene, Fukuyama (aki nem mellesleg most éppen valami ukrajnai bizniszben kavar), nem is ért véget a liberalizmus térhódításával.

Hírdetés

Magyarországon ismét vármegyék lesznek, száz esztendő kihagyása után. Valami visszaáll a régi rendből. Nem az, ami fölött a Facebook elhülyült népe folyatja a nyálát, és elménckedik, hanem lehull a sztahanovista brigádok által fölhajigált vakolat, és előtűnnek a többszázados freskók.

Fellélegez a történelem, ha már a szimbólumoknál tartunk. Mert természetesen a lényeg nem változik, a vármegyékkel nem „a régi világ” jön vissza, csak a folytonosság. Amely annyira csípi a szemét az újmarxista-neoliberális társaságnak. A főispánok ugyanúgy a kormányt fogják képviselni, és ne rettegjen senki, Magyarország ettől még nem lesz királyság.

Az ember azért csak kénytelen elgondolkodni: hogy is van ez? Miért jár az egyik nemzetnek királyság mint államforma, király mint vezető, míg a másiktól ugyanezt elveszik?

Miért lehet büszke az ánglius a királynőjére (akiben ott van az Árpád-házi királyok vérvonala is), és miért ünnepli azt az intézményt, amely a fél világot gyarmatává tette? És miért vált ki értetlenséget, alpári dühöt magyar emberekben, ha egyáltalán párhuzamot mer vonni valaki? Mert egyszer valakik valahol úgy döntöttek, hogy jogot formálhatnak más nemzetek kiskorúsítására? Azt hiszik, ennek így kell lennie az idők végezetéig?

Ha a haza nem eladó, a nemzeti büszkeség sem. Ha egyáltalán jelent ez a szó még valamit napjainkban.

Megjelent a Magyar7 2022/27. számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »