Tökéletes dolgok: a Dera-szurdok télen

Tökéletes dolgok: a Dera-szurdok télen

Mindenkinek annyi baja van, beleértve magamat is, hogy egyszer csak úgy döntöttem, muszáj elkezdenem végre írni arról, hogy az élet egy csoda. Hadd legyek pontosabb. Az élet igazából egy mérleg. Két serpenyője van, az egyikben gyűlik az otrombaság, az ostobaság, a nyűg és a kellemetlenség számolatlanul, és ha nem pakolunk a másikba semmit, akkor az egyensúly tovatűnik, és mi felborulunk. Oszt annyi nekünk. Oszt úgy. Micsoda felismerés!

Azt szokás gondolni és mondani is, hogy a jó hírek senkit sem érdekelnek. Tapasztalom, hogy ez így is van. Úgyhogy ebben a kis alrovatomban egyáltalán nem lesznek hírek. Egy szem sem. Sosem. Ebben a kis alrovatomban dolgok lesznek. Amiket szeretek. Amiket mások is szerethetnek vagy szerethetnének szerintem. Amiknek semmi aktualitásuk nincs. Amik bármikor lehetnek aktuálisak. Hétfőn ugyanúgy, mint pénteken. 13-án ugyanúgy, mint 21-én. Áprilisban ugyanúgy, mint novemberben. Nem feltétlenül állandóak, változhatnak, de érdekesek, míg el nem múlnak. Míg el nem múlnak, addig tökéletesek. Egy szuszra összeírtam tucatnyit – helyeket, enni- és innivalókat, műalkotásokat, jelenségeket –, menet közben meglátjuk, meddig lesz érdekes ez az egész. Amennyiben egyáltalán az lesz.

 

Ennyi előzetes okoskodás elég is. Ideje a tárgyra térni. Elsőre a pilisszentkereszti szurdokra esett a választásom. Mert tél van mostanában, a kemény fajtából. Ritka ez Magyarországon, érdemes megfigyelni, mit cselekszik. Máris megmagyarázom az összefüggést.

A szentkereszti szurdokot másik becsületes nevén Dera-szurdoknak nevezzük. A valamivel lentebb, Szentendrénél a Dunába torkolló Dera patak vájta őt vadregényessé az idők során, kettéválasztva a Pilist és a Visegrádi-hegységet. Sokan ismerik a helyet, minthogy a főváros közelében található, és az országos kéktúra útvonala is keresztülmegy rajta. Mások ellenben nem ismerik. Ez súlyos hiba. Én és a családom alig néhány évvel ezelőtt fedeztük fel. Háromszor nekifutottunk, mire megtaláltuk. Ez egyrészt osztályon felüli mulyaságunkkal magyarázható, másrészt viszont azzal is, hogy Pomázról Szentkereszten át Dobogókőre haladván lent és fent sem jelzi semmi, hol kellene kikanyarodni az aszfaltozott civilizációból. A fő, hogy aki keres, az talál, és onnantól egyszerű minden. Figyelni kell csupán.

Már elsőre lenyűgözött az az oda-vissza két és fél kilométernyi séta. Úgy is, hogy forró nyár volt, így alig csörgedezett némi vizecske a patakban. Az is csak a fentebbi szakaszán. A Dera olyan szerzet, hogy elbújik, ha száraz az idő. Ám olyankor is nagyon szép az egész mindenség. A sziklák, a fák, a fahidak a meder fölött. A szintemelkedés minimális, lusták, idősek és kisgyerekek is simán veszik az akadályokat. Hétvégéken meg is van ennek az eredménye. A lustákat nem könnyű felismerni, de azt a vak is látja, hogy a lenti parkoló – ahol piknikezni, szalonnát sütni, bográcsozni is lehet a tűzrakó helyeken, a faasztalok mellett – csordultig tele van, és úgy szaladgál-ricsajozik az aprónép, mintha fizetnék érte.

Hírdetés

 

Az első alkalom után jöttek a következő alkalmak. Tavasziak, amikor éled a természet, és dalolnak a madarak bolondosan. Ősziek, amikor barnulnak-hullanak a levelek, és illatosabb az erdő, mint bármikor. Valamint téliek. Amikor béke van, és csobog a víz a patakban.

Az a legjobb.

Két évvel ezelőtt – szintén így január vége felé – felmentünk a kollégámmal Dobogókőre. Havat nézni. Ha a hó nem jön Mohamedhez, Mohamed megy a hóhoz alapon. Budapesten semennyi sem volt belőle akkor – hátha még emlékeznek az olvasók a többhetes zimankó ellenére, hogy hazánk fővárosában alig-alig fordul elő a valóságos tél –, Dobogókőn mindazonáltal igen. Lefelé jövet benéztünk a szurdokba. És el lettünk varázsolva. Előtte sosem láttam annyi vizet a patakban. Meg annyi szépséget. Annyi zubogást-harsogást.

 

Hogy most mire számítsak, nem tudtam pontosan. Csak annyit, hogy hó biztosan lesz, és az is valami. Hogy mekkora álmélkodás lesz kirándulásunkból, nem sejthettem. Hogy ennyi víz fagyhat a mederbe, ilyen gyönyörűen-változatosan-színesen, eszembe sem juthatott. Elindultunk felfelé, és egyik csoda érte a másikat. Valóságos jégszobrokat épített a patak, nem egyet-kettőt, de százat. Egészen elképesztő volt. Mesebeli, mint mondani szokás.

Tényleg mindig más az arca a szentkereszti szurdoknak. De mindig szép. Aki nem hiszi, járjon utána hamarjában! Amíg nem jön az olvadás. Igaz, akkor újra menni kell, mert újra más lesz az az arc: zubogós-csobogós. És valamivel biztos meglep megint.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »