Tízezrek emlékezete

Tízezrek emlékezete

A vezetők és a csapatok kiképzése nem azt a célt szolgálja, hogy hősi halottakat produkáljanak.

Magyarország második világháborús történetéből a magyar közvélemény főként az 1943. januári Don menti harcokkal kapcsolatban bír ilyen-olyan ismeretekkel, és Budapest 1944–1945-ös ostromának történetéről hallott leginkább. A több mint hét évtizeddel ezelőtti történések úgy kerültek be az emlékezetbe, mint a legnagyobb nemzeti tragédiáink egyike. De mi is történt a Don mellett és miért is kellett oda kivonulnia a magyar királyi honvédség 1942-ben legkorszerűbb – természetesen nem német, szovjet, brit vagy amerikai összevetésben – seregtestének, a 2. hadseregnek?

Egy szövetségesi rendszerben vívott háború során a magyar politikai és katonai vezetéssel szemben megfogalmazott német igényeknek 1942 januárjában már nem lehetett ellentmondani. A Moszkva előterében 1941 decemberében elakadt német támadás következtében a németeknek minden kisebb fegyvertárs ország katonai, gazdasági ereje felértékelődött, és azoktól nagyobb hozzájárulást várt el. S ezt a hozzájárulást nem lehetett megtagadni. A magyar–német tárgyalások eredményeként egy valamivel több, mint 200 ezer fős magyar hadsereg állt fel, amely fegyverzetének kiegészítésére a németek ígéretet tettek. Így indult el a keleti hadműveleti területre a magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1942. április 11-én.

„A vezetők és a csapatok kiképzése nem azt a célt szolgálja, hogy hősi halottakat produkáljanak. A harc célja a győzelem, ami természetesen – sajnos – áldozat nélkül nemigen érhető el. De arra kell minden parancsnoknak törekednie, hogy minél kevesebb áldozattal, minél nagyobb sikert vívjanak ki. Ez a szakszerű és helyes vezetés és ezért képezték ki a vezetőket vezetőkké. A drága magyar vérrel takarékoskodni kell; ezt minden magyar parancsnoknak kötelességévé teszem.” (Vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a magyar királyi Honvéd Vezérkar főnöke.)

A kivonult és a harcokba azonnal, szinte menetből bevetett magyar csapatok súlyos harcokat vívtak és jelentős veszteségeik voltak az úgynevezett hídfőcsaták során. A hadsereg harcainak tapasztalatait 1942. augusztus 17-én vitéz Kovács Gyula vezérkari ezredes összegezte kendőzetlenül a Honvéd Vezérkar főnökének.

A Kovács Gyula által felvázolt szervezési, fegyverzetbeli hiányosságok, csekély német támogatás nem változott 1942 őszén. Sem a Honvéd Vezérkar főnökének látogatása, a honvédelmi miniszter, vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredes szemléje, sem vitéz Hennyey Gusztáv altábornagy gyalogsági felügyelő személyes tapasztalatai nyomán nem sikerült jelentősebb utánpótlást biztosítani a hadseregnek. Kevés volt a páncélos, a páncélelhárító fegyver, a műszaki alakulat. S mindez 1943 januárjában-februárjában végzetesnek bizonyult.

Látta ezeket a hiányosságokat a 2. hadsereg parancsnoka, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes is, aki 1942. szeptember 24-én a Honvéd Vezérkar főnökének többek között a következőket írta: „(…) ismételten rámutattam és jelentettem a Heeresgruppe B-nek, hogy a hds. kiterjedése olyan nagy, hogy mélysége nincs. (…) Szívós ellenállást ilyen körülmények közt nem lehet kifejteni.” Hitler kívánságára ennek ellenére a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a végsőkig való kitartásra kapott parancsot a legfőbb hadúrtól, vitéz nagybányai Horthy Miklóstól.

A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én és 14-én megindult támadását a kapott parancs szellemében, szívós ellenállással próbálta meg feltartóztatni a 2. hadsereg. Sikertelenül. A helyzetet látva született meg Jány Gusztáv sokat idézett hadseregparancsa, amely a küzdőket igaztalan váddal illette: „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” Az elvárás a végsőkig való kitartás volt. Volt azonban olyan seregtestparancsnok, vitéz gertenysi Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy, aki saját csapatai teljesítményét látva így reagált Jány parancsára: „Jelentem, hogy a 13. k. ho. csapatai a most lefolyt harcokban az áttörés következtében meghosszabbodott arcvonalát megvédte és tartotta. Visszavonulást csak parancsra hajtott végre. (…) Védőállásait visszavonuló nagyobb csapatrészek mellett is elfoglalta és tartotta. (…) Fentiek alapján kérem annak kivizsgálását, hogy a 13. k. ho. megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatait. A kivizsgálást nemcsak a 13. k. ho., hanem az egész 2. magyar hds. érdekében is kérem.”

A visszavonulás során azonban nemcsak a szovjet Vörös Hadsereg csapataival kellett súlyos harcokat folytatniuk a magyar honvédeknek, de a fegyvertárs német csapatok és ukrán milicisták is meg-megtámadtak magyar munkaszolgálatos alakulatokat, honvédeket. Jány vezérezredest ezek az önkényeskedések felháborították és a német parancsnokságokhoz fordulva felhívta a figyelmet a munkásszázadok, a magyar hadsereg hadrendi alakulatai elleni támadásokra, valamint jelezte, hogy a hadsereg-parancsnokság intézkedett a honvédek sérelmére elkövetett idegen hadrendbeliek erőszakoskodásaival és fegyverhasználatával szemben. Jány a tőle minden helyzetben megszokott félreérthetetlen határozottsággal fogalmazott: „Elrendeltem, hogy a jövőben fegyvert kell használni mindazokkal szemben, akik fegyverrel támadják meg az egyes honvédegyéneket vagy alakulatokat. Aki ilyen esetben elmulasztja fegyverét használni, azt én lövetem főbe.”

A 2. hadsereg a Don menti súlyos harcok során 1943. január 1-je és 1943. május 5-e között (amikor a kimutatás készült) 41 972 elesettet és eltűntet, 28 044 hazaszállított sebesültet és mintegy 26 000 hadifoglyot veszített. Őket követte meg Jány Gusztáv 1943. március 12-i hadseregparancsában, valamint 1943. március 23-i hadseregparancsnoki parancsában is, mely utóbbit így zárta: „Amikor most hódolunk a Don-parti hősök és Legfelsőbb Hadurunk előtt, fogadjuk meg újból, hogy minden feladatot maradék nélkül hűen teljesítünk és becsülettel élünk és halunk. Hódolatunk jeléül vigyázz”.

Epilógus: 1943. március 31-én vitéz Jány Gusztáv vezérezredes hatálytalanította a 294/2. hds. I. a. 43. I. 24. számú intézkedését, mert „megállapítottam, hogy a 2. magyar hadsereg becsületét nem vesztette el, hanem a sokáig a Don-parton keményen állta a harcot”. Jány Gusztávot 1943. augusztus 5-ével felmentették hadseregparancsnoki beosztásából és 1943. november 1-jével hatvanévesen nyugállományba került. 1945-ben elhagyta az országot – távollétében, 1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták –, felesége halálát követően azonban hazatért Magyarországra. 1946. október 7-én a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztálya őrizetébe került.

A Budapesti Népbíróság halálra ítélte. Nem kér kegyelmet, mert mint mondta, azzal „a bűnösségemet ismerném el”. 1947. november 26-án Budapesten kivégezték. Az őt halálra ítélő Pálosi Béla, egykori népbírótársa, a nem kevés ügyben ítélkező Major Ákos kérdésére, miszerint „Te szalmabábu voltál? Elfogadtad más véleményét? Ítélkeztél-e valaha utasításra?”, így válaszolt kórházi ágyán: „Igen. Ki kellett hirdetnem a meggyőződésemmel ellenkező többségi döntést a Jány-ügyben is.”

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a Jány-perben meghozott ítéletet 1993. október 4-én megsemmisítette. Törvénytelenül elvett rendfokozatát azonban a mai napi nem kapta vissza a tragikus sorsú magyar királyi 2. honvéd hadsereg egykori parancsnoka.

Szakály Sándor

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »