Titania, a végzetes

Titania, a végzetes

Opera noir: kérdés, létezik-e ilyen műfaj, Purcell helyett mindenesetre crossoverös adaptációt kaptunk.

A tündérkirálynő esetében minden meghatározás azért képlékeny, mert egyszerűen lehetetlen külön bontani a rendezést a zenétől. Hiszen nem elég, hogy 325 esztendő távolsága vágja ketté egyiket a másiktól, maga a Purcell-mű nem is teljes darab, hanem úgynevezett semi-opera, ennek a sajátossága, hogy csak betétszámok sorozata, amelyek nem állnak meg az eredeti prózai mű nélkül. Mivel ezt kihasználva Almási-Tóth András nem is követte a Szentivánéji álom cselekményét, az legfeljebb a hűtlenségben és néhány jelmezes utalásban köszön vissza, és helyette írt egy teljesen új forgatókönyvet a saját rendezéséhez, még nehezebb a válasz.

A film noir műfaji sajátosságai, a Fekete-Kovács Kornél kifejezetten ehhez a rendezéshez készített jazzbetétei mind olyan elemek, amelyekkel ez a verzió már nagyon elrugaszkodik a Titania-féle karaktertől, és kevésbé érzem Purcell alkotásának, mint inkább egyfajta, manapság divatos crossoverös adaptáció kísérletének. Általában zavaró, amikor a komolynak szánt zenét ironikus felhanggal parodizál a rendezés, valószínűleg teljesen szembe helyezkedve a szerző szándékával.

Nagyjából itt is ezt kaptuk, amely a transzvesztita jelenetben csúcsosodott ki, ennek ellenére azért voltak olyan pillanatok is, amikor nagyon is élő, hús-vér kortárs reakciónak hatottak a több mint háromszáz éves dallamok. Fekete-Kovács Kornél jazzszámai jól illeszkednek a darabhoz, ugyanakkor vannak olyan töréspontok is, ahol élesen elkülönül egyik műfaj a másiktól a hirtelen váltás következtében. A tündérkirálynő filmes megoldásai sokkal inkább egyfajta könnyed nyáresti szórakozást garantálnak, mint mély értelmű katarzist, ahogy a zenei megoldások is közelebb állnak a kellemeshez, mint a felejthetetlenhez. Maga a cselekmény drámaisága ellenére sem érinti mélyen a nézőt, elsősorban azért, mert minden karaktere felszínes.

Szemere Zita, Fried Péter és Ducza Nóra Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

Baráth Emőke címszerep-alakítása kellően hozza a femme fatale által megkívánt kliséket, engem azonban az énekesi kvalitásai nyűgöztek le a leginkább. A két lány – Szemere Zita és Ducza Nóra – zseniális karakterszínész és jó énekes, Ducza Nóra egyenesen olyan, mintha rászabták volna a szerepet. Ki kell emelni Daragó Zoltánt, aki a Fiút énekelte egészen különleges élményt nyújtva, és az olasz basszbaritont, Gianluca Margherit az Idegen szerepében, aki minden szempontból jó választás volt. A Szeretőt alakító Rab Gyula, a Kínait éneklő Szappanos Tibor és a Költőt játszó Fried Péter jól illeszkedik a barokk operát XX. századi közegbe helyező, ezáltal valahol a két kor hangzásvilága között elhelyezkedő előadási stílusba.

A karmester, Benjamin Bayl érezhetően nagyon otthonosan mozog a barokk repertoárban, viszont az elején helyenként azért épp csak összeért a kórus a zenekarral. A díszletek (Sebestian Hannak) és a jelmezek (Lisztopád Krisztina) a film noir világának sablonos megoldásai, helyenként egyértelmű utalással az eredeti műre, szamárfej helyett zebrával, varázsital helyett alkohollal. Volt egy mozgástervező is, Widder Kristóf, az ő szerepe talán a Költő visszatérő csipkelődésénél érhető tetten: az tényleg profin követte a zene ritmusát.

(Purcell: A tündérkirálynő. Magyar Állami Operaház, június 17.)

Értékelés:


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »