Tisztújítást tartott a Határtalanul a Magyar Fiatalokért egyesület

Tisztújítást tartott a Határtalanul a Magyar Fiatalokért egyesület

A nemzet fővárosában, Budapesten tartotta tisztújító kongresszusát a Kárpát-medencei ifiegyesületeket tömörítő ernyőszervezet, mely megerősítette elnöki mandátumában Bagi Barnát. A Felvidékről ismét Csonka Ákost választották alelnöknek. Az elnökség összetételében egyedül Kárpátalja vonatkozásában történt változás, Kardos Albert helyett Kapinecz Krisztián látja el a jövőben a teendőket.

A Határtalanul a Magyar Fiatalokért egyesület azzal a céllal alakult, hogy képviselje a Kárpát-medencei magyar fiatalok ügyét és összefogja azokat az ifjúsági szervezeteket, melyek az identitásőrzés területén jelentős tevékenységet fejtenek ki. A Felvidékről a Via Nova Ifjúsági Szövetség az egyesület partnerszervezete.

Az elnökség sikeresnek ítélte meg az elmúlt időszakban folyó kampányt, amivel fel szerették volna hívni a figyelmet, hogy a mindenkori magyar politikában, illetve a közgondolkodásban a határon túli magyarok ügye képezzen megkérdőjelezhetetlen nemzeti minimumot.

A konferencián részt vett Illés Boglárka, a Fidelitas elnöke, Böröcz László és Zsigmond Barna országgyűlési képviselők a szervezet és a konferencia fővédnökeként voltak jelen. Tagszervezeteik részéről pedig ugyancsak jelen volt Nacsa Lőrinc, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség elnöke, országgyűlési képviselő, illetve Kiss Nándor belgrádi parlamenti képviselő, a VMSZ Ifjúsági Fórumának elnöke.

A közgyűlés után ifjúságpolitikai kerekasztalt tartottak az egyes partnerszervezetek képviselői „Nemzetpolitika a frontvonalon” címmel. Ezen a Felvidéket Gubík László képviselte.

Emellett beszélt a felvidéki aktuálpolitika helyzetéről is, amiről úgy nyilatkozott, azzal, hogy létrejött a közös keretrendszer, a Szövetség mindenképp üdvözlendő, de sokat kell azért tenni, hogy a közösségi érdekek is egy irányba mutassanak. „Rajtunk múlik, hogy a gyakorlatban ez hogyan valósul meg, meglátásom szerint egyelőre messze van még a pezsgőbontás ideje.”

A beszélgetés moderátorának kérdésére pedig, miszerint mivel lennének elégedettek a beszélgetőpartnerek 30 év múlva, Gubík László frappánsan úgy válaszolt, hogy ha azon folyna a legélénkebb vita, hogy a DAC, a Sepsi vagy a Topolya nyeri-e a magyar bajnokságot.

A konferencia záróakkordjaként egy gazdaságfejlesztési panelbeszélgetésre került sor „A jövő Közép-Európája – gazdaságfejlesztés a Kárpát-medencében” címmel, melyen Szakáli István Loránd, a Gazdaságpolitikai és Gazdaságstratégiai Kutatóműhely vezetője, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. munkatársa; Lóránt Károly, közgazdász, illetve Brenzovics László, a KMKSZ elnöke osztotta meg gondolatait a fiatalokkal a témával kapcsolatban.

Bagi Barna, nagy hatású beszéddel alapozta meg a konferencia hangulatát, melyet a Felvidék.ma rendelkezésére bocsátva az alábbiakban szemlézünk:

„Június 4-e után, mikor vége lett a legutóbbi konferenciánknak, sokat gondolkoztam, hogy egy magamfajta ember, akinek a családja generációk óta Budapesten él, mennyire hiteles, ha a nemzetpolitikával foglalkozik.

Hogy megválaszoljam magamban a kérdést, nyáron elkezdtem a családomat kutatni.

Hírdetés

Az üknagyapám katonaorvos volt, aki bejárta a Balkánt és kivette a részét az I. világháborúból.  Egy feszes ezredes, aki az elmondások alapján élt-halt a Monarchiáért. Neki nem tetszett, amikor egy új korszak parancsára a katonáinknak le kellett tenniük a fegyvert a frontvonalon, nem tetszett, hogy emiatt az ország területe egyre kisebb lett, és nem tetszett az ezt követő hírhedt 133 nap.

Mit tehet egy katona, ha azt látja, hogy egyik napról a másikra tönkreteszik az országát? Ekkor már elterjedt a hír, hogy egy tiszt Szegeden szervez egy ellenálló sereget. Amint meghallotta, odautazott, hogy csatlakozzon hozzájuk. Pár hét múlva a sereg megindult Budapest felé. A város központjában a tisztet már várta a tömeg, aki egy beszéddel köszöntötte az embereket.

A beszéd leghíresebb mondata így szólt. „Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani.”

Ezt követően az üknagyapám az orvosi karon tanított tovább, a tisztet pedig a Magyar Királyság kormányzójává választották.

Ahogy folytattam a családtörténet utáni nyomozást, rájöttem, hogy a kommunisták háromszor is megbosszulták rajtunk üknagyapám tettét. Először megbosszulták Rákosiék, amikor a házunkat felgyújtották, bennünket pedig kitelepítettek az Alföldre. Másodjára megbosszulták Kádárék, amikor ’56 után a családom felét elüldözték Kanadába. Harmadjára pedig megbosszulták a rendszerváltozás után.

1990-ben nyertünk. Azt hittük, hogy ezt az országot újra naggyá tehetjük. A helyzet azonban a mindenféle vagyonátjátszásnak köszönhetően úgy állt, mintha valakivel leülnénk sakkozni, és bármit lépünk, a következő körben előre megírva mattot kapunk. Ez a matt 1994-ben következett be és újra visszatértek azok, akikről először az üknagyapámék, majd az ’56-osok, végül pedig a ’89-esek is elhitték, hogy végleg elüldözték őket.

Ez volt számomra a harmadik bosszú. Gyerekként tapasztaltam meg, ahogy ez a képlet a valóságban működött. Az édesapám vegyészmérnök volt. Rengeteget dolgozott, rengeteget túlórázott, és rengeteg szabadalma volt. Ennek ellenére a rendszerváltozás első két évtizedében többször is kerültünk nagyon nehéz anyagi helyzetbe. Ő egy olyan ember volt, aki sosem hibáztatott ezért senkit, hanem még többet dolgozott értünk, egészen a betegsége végéig. Igazi küzdő természet volt, a nagybetűs példakép, aki még pár hónapja is azt mondta nekünk, hogy „megy tovább az élet”.

Nekem a családom négy generációjának története mutatta meg, hogy miért kell küzdenünk azok ellen, akik a középosztályt gazdagnak hazudják, azok ellen, akik a piros-fehér-zöld színt a vörösre, vagy kék-sárgára cserélnék és azok ellen, akiknek a határaink még a szívükben is Letenyénél, Záhonynál, Röszkénél és Ártándnál húzódnak.

Azért tesszük ezt, mert 2022-ben újra bekövetkezik az, ami 1945-ben és 1956-ben egyszer már megtörtént. A karvalytőkét skandálók újra egy csapatban játszanak a románozó, szlovákozó és ukránozó válogatottal.  Eddig, amikor összeálltak, kegyetlenül legyőztek bennünket.

2022 azonban más lesz. Száz év után újra itt vagytok és bármennyire próbáltak titeket elgáncsolni és velünk összeuszítani, száz év után újra együtt fogunk dönteni az országunk jövőjéről, ahogy tettük ezt ezer éven át.

Nem véletlen, hogy az ellendrukkerek tábora retteg tőletek. Tőletek, mert amikor ’56-ban Ceauesescu-ék leverték az erdélyi felkeléseket, odadobtak a román kommunistáknak. Tőletek, mert amikor Esterházy Jánost gyászoltátok, odadobtak a csehszlovák kommunistáknak és tőletek, mert amikor több tízezer lemészárolt társatokat eltemettétek, odadobtak a jugoszláv kommunistáknak. Tőletek, mert 2004. december 5-én végleg elengedték a kezeiteket.

Rettegnek tőletek, mert ezer éven át határon innen, száz éve pedig határtalanul védelmeztek bennünket!

Arra kérlek ezért titeket, hogy miután holnap hazaértetek a Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe és a Délvidékre, mondjátok meg az ott élő magyaroknak, hogy készüljenek, mert ennek az országnak újra nagy szüksége van rájuk!”

 (Felvidék.ma)


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »