Isten éltet. A keresztény szemlélet címmel a Vigilia Kiadó jelentette meg Timothy Radcliffe domonkos szerző új kötetét. Martos Levente Balázs könyvajánlóját közöljük.
Timothy Radcliffe domonkos szerzetes, 1992 és 2001 között a domonkos rend általános elöljárója, azóta pedig világszerte jól ismert prédikátor és író. A fiatalabbak kedvéért talán azt is érdemes megemlíteni, hogy ez a hetvenes éveit taposó szerzetes „Harry Potter” nagybácsija, amennyiben nagybátyja annak a Daniel Radcliffe-nek, aki a szinte páratlan sikerű regénysorozat főszereplőjét a filmvásznon megjelenítette.
Timothy személye és gondolkodása sajátos – sőt, szívem szerint azt mondanám, csodálatos – ötvözete egy olyan családi, nemzeti és szerzetesi forrásokból táplálkozó életeszménynek, amelyet a kereszténység, a Krisztusba vetett hit és ennek történeti hagyománya fog egységbe.
Már korábbi könyveiben is fejtegette a „szemlélet” – imagination szó értelmét, amely a mostani könyv alcímében jelenik meg. Akkor a fantázia és a képzelőerő kettősével utalt arra, mennyivel felülmúlja a képzelőerő a fantáziát, hogyan lesz abból terv és tett, mennyire szüksége van az embernek és a közösségnek vízióra ahhoz, hogy értelmes életet élhessen. Ezzel szemben mennyire légből kapott és talajvesztett lehet a fantázia, az üres szellemeskedés vagy szellemkergetés. A szemlélet szó mostani jelentése a valaha már látott, vagyis szemlélt igazság, illetve a körülöttünk megmutatkozó valóság lehető leggazdagabb befogadási módját hivatott kifejezni. „Elképzeljük”, illetve
Radcliffe szívesen és véleményem szerint hitelesen hivatkozik a tomista hagyományra, rendjének, a domonkos rendnek legkiválóbb teológusára, Aquinói Szent Tamásra. A realizmus és a hit találkozása, az igazság megismerhetőségébe, az emberi gondolkodás és cselekvés értelmébe vetett hit tág perspektívát nyit Tamásnál és e kései követőjénél is. A kereszténység valódi távlata – írja könyvének első részében – az a kozmikus dráma, amellyel a világ Isten életébe kap meghívást. Nem érhetjük be kevesebbel, és nincs is semmi értelme olyan kereszténységet élnünk, amely nem ebből a valóságból él.
Radcliffe nem költő, de mélyen szereti a költészetet, mint a nyelvnek és a beszélő, gondolkodó embernek azt az alkotását, szinte létmódját, amely a világot megnevezi, megszólítja, s közben mindig a szépség igézetében túllát a világ kézzel fogható, „technokrata”, haszonelvű szemléletén. Radcliffe nem szakteológus, de személyes tapasztalata és víziója van a teológia nagy témáinak egzisztenciális, személyt és társadalmat formáló erejéről. Nem humorista, de mindig kész önmagát vagy szűkebb közösségeit iróniával szemlélni, s ezzel a szabadság, a derű és józanság légkörét árasztja. Nem egzakt és dogmatikus gondolkodó, inkább érzi és körbejárja az igazságot, mintsem megfogja és megfogalmazza. Mindenesetre folyamatosan olyan beszélgetőtársakat hív meg – idézetek és rövid történetek, mondások és költemények formájában –, akik
Akad köztük olyan, aki ateistának mondja magát, de templomba készít szobrokat, a másik nem hívő, akit a Vatikánba hívtak, hogy segítsen a teremtésvédelemről szóló enciklika előkészítésében.
Ezt a könnyed, változatos, ugyanakkor valamiképpen belülről vezérelt, nagyon is célratörő stílust a korábbi könyvekből is jól ismerjük (magyar nyelven: Új dalt énekeljetek az Úrnak! Miért vagyok keresztény? Vesd bele magad! Az Eucharisztia drámája). E mostani könyv érezhetően missziós elkötelezettségű, újra meg újra a kereszténység vonzerejének látszólagos gyengülése foglalkoztatja. Az idézett szerzőkön át az angolszász világ költőire és domonkos szerzeteseire, a brit és amerikai katolicizmus, illetve a harmadik világ konfliktusok után éledő nagyjaira is példaképként tekinthetünk. A tény, hogy Radcliffe a könyv megírása előtt súlyos rákos megbetegedésen, műtéten és gyógyuláson esett át, csak növeli hitelességét, ahogy az is, hogy szerzetes elöljárói tapasztalata valóban tágas szemléletre nyitotta meg, amely messze túllát a brit határokon, sőt a hagyományosan értelmezett egyházi kereteken, felekezeti választóvonalakon is. A vállalt nemzeti és rendi (domonkos) perspektíva nem kötöz meg, inkább érdeklődést kelt, ahogy azok az aktuális társadalmi helyzetről szóló megfigyelések is, amelyek saját véleményünket és megszokásainkat segítenek tágabb összefüggésbe helyezni.
Felszabadítóan hat most is a test szemlélete egy helyesen értelmezett keresztény kultúrában, amelyet szerzőnk szerint a legmélyebben jellemez a szakramentalitás logikája, a nagylelkűség és odaadás biztatása, amelyet az Eucharisztia mutat be a legteljesebben.
Így ismerjük meg újra a zsolozsma, az imaórák liturgiáját, mint a naponta megújuló élet lehetőségét, így tanulunk imádkozni és elmélkedni úgy, mint aki mélyen ki- és belélegzi az életet.
Egy nagy lélek biztatása nagylelkű életre, egy alázatos és igen kitartó ember tanúságtétele az igazságról, amelyet leggyakrabban paradoxnak látszó tények között alig felfedezhető résekben talál meg. Mert ilyen az élet, mert elég őszintén kell gondolkozni ahhoz, hogy az igazság szabaddá tegyen, s a hit ne megkötözze, hanem felszabadítsa az igazság szeretetét. Az ellenségeskedésben és kisstílű csatározásokban kimerülő kereszténységnek nincs jövője. Meg kell újulnia, illetve meg szabad újulnia, s ahogy erre a könyvben is gyakran beszélgető társsá tett Ferenc pápa is emlékeztet, gyakran éppen a kívülállók és a szegények szava tanít meg arra, hogy a valódi kérdésekre merjünk választ keresni.
Timothy Radcliffe újabb könyve szép példa erre a válaszkeresésre. Ha számos esetben maradnak is nyitott kérdések, a perspektíva, ez a bizonyos „keresztény szemlélet”, egész és vonzó.
Vonzó kaland, derűs és lélekemelő ennek a könyvnek az olvasása is.
Szerző: Martos Levente Balázs
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
