Theresa és Boris

Rendkívül népszerű a közösségi hálón terjedő nyúlfarknyi rajzfilm, amelyben egy, a briteket ábrázoló macska türelmetlenül ugrálva jelzi az Európai Uniót jelképező gazdájának, hogy távozna a brexit feliratú ajtón, de amikor unottan kinyitják neki az ajtót, az addig izgága háziállat hirtelen ledermed, moccanni sem akar. Nagy-Britanniában látványosan éreztette hatását a „Jesszusom, győztünk!” hatás. A brexit tábor brahiból vagy saját határainak felmérése céljából beállt a kilépést támogató kampányba, de maga sem hitt abban, hogy nagyrészt hazugságokra épített győzködését a többség készpénznek veszi. A népszavazás másnapján aztán padlót fogott a teljes brit politikai elit.

Az új miniszterelnök nevét ismerjük, de mi van körülötte? Egy romokban heverő Konzervatív Párt, amelynek mély megosztottsága időzített bombaként ketyeg, a fő alternatívát képviselni hivatott Munkáspárt, élén egy bolsevik elvekkel szimpatizáló politikussal, na meg a „nép hangján” beszélő zajos UKIP, amelynek nagyszájú vezére hirtelen beleunt a politikába, s visszavonult a számára eddig sem idegen kocsmák vidám világába. Szegény királynő csak kapkodja a fejét, ha egyáltalán átlátja hazája összekuszálódott jelenét. Theresa May, a vaslady, a brit Merkel – olvashatjuk a média izzadságszagú próbálkozását arra, hogy valahogyan eladhatóvá tegye a belügyminiszteri székből kompromisszumként a kormányfői pozícióba csöppenő hölgyet. Állítólag ő határozott lesz, gyorsan levezényli a brexitet. De hogyan csinálja? Megkerüli a brit parlamentet? Meggyőzi az EU-tagság miatt ismét függetlenedni vágyó skótokat? Mindenben enged Brüsszelnek? Semmibe veszi a mindenható piac nyomásgyakorlóit?

A Dánián belül széles körű önkormányzattal rendelkező Grönlandnak közel négy évbe tellett, hogy az Európai Unióból való kilépésről döntő referendumot követően valóban távozzon a közösségből. Ennyit vettek ugyanis igénybe a halászat szabályozásáról szóló tárgyalások Brüsszellel. Ebből kiindulva akármeddig eltarthat az ezerféle kis kompromisszum megtalálása az EU és Nagy-Britannia viszonyának újraszabályozásakor. Bár a hivatalos retorika szerint Merkel, Hollande és a többiek gyors brit kilépést akarnak, a valóságban senkinek nem érdeke a folyamat sürgetése. Az idő teltével kikerül majd a média figyelméből a kérdés, s a különösebben már senkit sem izgató brexit a megoldásra váró ügyek listájának egyik előkelő helyén landol.

Közben hozzászokunk ahhoz, hogy egy európai nagyhatalom külügyminisztereként kell kezelni Boris Johnsont. Az ingyensörről is népszavaztatni akaró populisták lassan szalonképesekké válnak a világpolitikában, de London volt polgármestere emelte a tétet. Sikere azt mutatja, a szavakkal zsonglőrködők felett is lassan eljár az idő. Jöhetnek a sima bohócok. És ne legyenek kétségeink, a kócos Boris hátát szemrebbenés nélkül lapogatják majd Brüsszelben Junckerék és Schulzék, az unió házon belüli sírásói. Amikor egyes elemzők Theresa Mayt szemrebbenés nélkül Margaret Thatcherhez hasonlítják, érdemes elgondolkozni azon, felmerülhetett volna-e egyáltalán a tizenegy évig hatalmon lévő Vasladyben egy Boris Johnson-féle politikai szélhámos külügyminiszteri kinevezése? May már beiktatásának első óráiban megbukott a szebb napokat látott brit diplomácia kigúnyolásával. Úgy tűnik, a népszavazást kezdeményező, majd azt elveszítő, s ezzel tapasztalt politikushoz méltatlanul nagyot hibázó David Cameronnal nemcsak Európától, de a komolyan vehető politizálástól is búcsúzik egy időre Nagy-Britannia.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 15.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »