Tévéfoci

Tévéfoci

A minap azzal jött haza a kisebbik lányom az iskolából, hogy amikor a fiúk fociznak, folyton azon veszekednek, melyikük a Ronaldo. Mindenki az akar lenni, Cristiano Ronaldóból viszont csak egy van, úgyhogy ott, az iskola lebetonozott udvarán sem lehet belőle természetszerűleg több. Így aztán játék helyett gyakran azon megy a perpatvar, hogy ki ordíthassa meccs közben azt, hogy neki passzolják a labdát, ő majd úgyis belövi, hiszen ő a Ronaldo. Szóval legyek szíves mondjam már meg – kérte a kisebbik lányom –, hogy ki az a Ronaldo, mert ő ezt az egészet nem érti.

Meg tudtam neki mondani. Örültem, hogy meg tudtam, hiszen kérdezhetett volna nehezebbet is. Olyat, ami nekem nehéz, mások viszont kapásból vágják a választ.

– És tényleg olyan jó focista Ronaldo? – faggatott a lányom.

– Igen – feleltem tettetett magabiztossággal, közben elhatároztam, hogy a következő kérdésekre fölkészülvén – elvégre másnap is lesz foci az iskola udvarán, és megint csak szép számban lesznek jelentkezők a szerepre – alaposan utánanézek Ronaldo pályafutásának.

Persze vannak kérdések, amelyeket kapásból meg tudnék válaszolni. Például hogy melyik évben, ki ellen lőtte Détári Döme azt az alapvonalról becsavart szabadrúgásgólt. Hogy kik tömték tele a mieink közül a brazilok kapuját három évtizeddel ezelőtt. Vagy hogy kinek a fejeseivel nyerte meg a bajnoki címet eldöntő meccset 1989-ben a Budapesti Honvéd.

Évtizedek óta járok mérkőzésekre, tapadok a lelátó kőkemény műanyag székéhez, szívom magamba a stadionok semmi máshoz nem hasonlítható levegőjét. Ezen évtizedek alatt több rossz élmény ért, mint jó. Több volt a csalódás, a keserűség, mint az öröm. Mégis kitartottam. Ott voltam hóban, esőben, kánikulában. Családos ember lévén időnként csupán arra volt módom, hogy az utolsó fél-negyed órát elkapjam. Biciklire ültem, és mentem. Az a nyúlfarknyi idő is tökéletes volt arra, hogy mártózzak, hemperegjek egyet a futball aurájában.

A tévés meccsnézés soha nem kötött le igazán. Nem tartozom azok közé, akik sörrel és csipsszel fölszerelkezve, kedvenc csapatuk sáljával nyakukon bevetik magukat a fotelbe, és tekintetük másfél órán át a falnyi méretű, lapos képernyőre tapad. Nekem hús-vér élmények kellenek. Ma már érteni vélem őket, és talán ők is értenek engem, de egy időben sokat veszekedtem ama ismerőseimmel, akik anélkül nevezték drukkernek magukat, hogy akár egyszer is megtapasztalták volna, milyen az, amikor a frissen nyírott gyep illata keveredik a testek kipárolgásának és a papírpohárban fölszolgált sörnek a szagával. Még ideológiát is költöttek hozzá, miszerint a tévében jobban lehet látni.

A francokat! A stadionban sokkal több minden történik egyszerre annál, mint amit a kamera adott pillanatban mutat.

Különben is, sorolták tovább, minek járjanak meccsre, nézzék ezt a szánalmas magyar focit, amikor a sportadókon minőségi futballt láthatnak?

Engem viszont az itteni focihoz kötnek élmények. Személyesek, közvetlenek, valódiak. Van olyan stadion, amelyben minden fűszál személyes ismerősöm. Kedvenc csapatom évtizedek óta nem tartozik még az NB I élmezőnyébe se, mégis a kedvencem. Érzelmek, emlékek fűznek hozzá. A világ sztárcsapataiért nem tudok lelkesedni pusztán azért, mert jók. Távoliak, messze vannak, olykor egy másik galaxisban. Bevallom, az elmúlt évtizedekben némiképp kiestem a nemzetközi futballból. Azt speciel tudom, ki az a Ronaldo, de megesett, hogy vb-döntőbe aludtam bele. Nem kötött le, mivel nem tudtam kiért lelkesedni. Nem volt hozzá közöm. Az eredményt pár óra múlva az interneten megnézhetem.

A magyar válogatott kijutott az Európa-bajnokságra. Igaz, ennek az is az oka, hogy lejjebb vitték a lécet, amelyet ily módon már nem vertünk le. De ez most nem számít. Inkább örüljünk, őszintén, nagyon. Harminc éve ez az első nemzetközi labdarúgótorna, amelyet nem csak fél szemmel figyelek. És abban reménykedem, hogy nem kell újabb évtizedeket várni arra, hogy – ha már a fiúkkal ellentétben én nem jutottam ki Franciaországba – megint fotelszurkoló legyek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »