Templomról templomra imádkozott az olimpiai aranyért a románok magyarajkú vívóbajnoka

Templomról templomra imádkozott az olimpiai aranyért a románok magyarajkú vívóbajnoka

Magyar édesapától származik, kettős nyelvterületen él, ezért magyarul is hibátlanul beszél a vívó Simona Pop. Románia 2016-os olimpiai bajnokát – aki augusztus óta édesanya és december 25-én lesz 28 éves – Szatmárnémetiben látogattuk meg, s kérdeztük karácsonyról, a hit és a sport kapcsolatáról, a vegyes ajkú lakosság együttéléséről, visszatérésének esélyeiről. Egy gázszerelővel történt különleges eset és a román hazaszeretet szintén szóba került, valamint az is, hogy Szász Emese „nem ember”, Imre Gézáért pedig nagyon fájt a szíve Rióban.

– Augusztusban született meg a kislánya, a gyermekáldás gondolom, teljesen megváltoztatta a tavaly még a párbajtőrcsapat olimpiai bajnoki címét ünneplő vívó életét.
– Már régóta szerettünk volna gyermeket, de az olimpia után jött el az ideje. Átrendezte az életemet, de pont mondtam a férjemnek, hogy most tudom, miért vagyok ébren. Rio előtt azért nem bírtam aludni, mert aggódtam az olimpia miatt, most legalább pontosan tudom, miért kell fennmaradnom, amikor olyan napok vannak. De szerencsére ritka az ilyen.

– Édesapja román, ön félig magyar származású. Milyen nyelven beszél a gyermekhez?
– Amikor a férjem itt van, akkor általában románul, de ha egyedül vagyok vele, magyarul. Magyar zenéket is szoktam betenni neki. Szeretném, hogy mindkét nyelvet megtanulja.

http://mno.hu/

– Hogyan néz ki vele a karácsony?
– Nekem 25-én van a születésnapom, ezért az a családi hagyomány, hogy nálunk van az ünneplés. A bátyám meg is lepődött, hogy kisgyerekkel is megtartom. De nem olyan vészes dolog ez,

maximum ha nem lesz kész a kaja, majd otthon esznek…

Fontos időszak ez számomra, Újévkor elmegyünk itthonról, ha arról van szó, de karácsonykor sosem. Az a család ünnepe.
– Gondolom, az ünneplést meghatározza a nem titkolt vallásossága is.

– Régen mindig segítettem a templomban összekészített szeretetcsomagokat elvinni az idősebbeknek, aztán később, amikor már volt kocsim, felajánlottam, hogy azzal fuvarozom. Viszont azt hiszem, most először nem fogok eljutni az éjféli misére, bár még gondolkodom rajta, hogy elmenjek. Éjjel egyig, kettőig általában jól alszik, vasárnaponként is eljárok, s ha gond van, akkor rámcsörög a férjem. Sőt, már a picit is viszem néha magammal, eddig mindig csendben volt.
– Ön is ott volt már a templomban kisgyerekként?

– Igen, csak engem a nagymamám vitt el. Sokat ministráltam, amit az éjféli miséken azért is szerettem, mert tudtam, hogy akkor le tudok ülni. Mindig tele van a templom, és hát ugye az álljon, aki fiatal…
– Édesanyja 2011-ben, édesapja 2013-ban hunyt el, azt mondta, a hitének is köszönheti, hogy túllépett ezen. Mit jelent ez?

– A bátyám nem vallásos, ő nagyon nehezen tette magát túl rajta, nekem nagyon könnyen ment. Persze nehéz, mert azóta olimpiát nyertem, gyermeket szültem, ezeket nem élhették meg, édesanyám már az esküvőnket sem. De valahogy én könnyebben el tudtam engedni a halálukat, tudtam, hogy jó helyre kerültek.

http://mno.hu/

– A hit a sportolói karrierje során is segített a nehézségeknél?
– Erről az jut eszembe, ahogyan egy hónappal a tavalyi olimpia előtt megtudtuk, hogy a három egyéni induló kell, hogy versenyezzen csapatban is, s csak a csapatverseny során lehet egyszer változtatni, becserélve a negyedik embert. Az utolsó edzőtáborban láttam az edzőkön, hogy egymás közt nagyon furcsán beszélgetnek, érződött, hogy valami gond van. Aztán behívtak kettőnket Loredana Dinuval, aki eredetileg egyéniben indult volna, s közölték, hogy helyette én vívok egyéniben, őt pedig majd a csapatverseny során, ha úgy állunk, becserélik. Az a furcsa, hogy én nagyon könnyen elfogadtam az eredeti felállást, vagyis hogy nem indulok egyéniben, csak csapatban, de amikor fordult a kocka, az neki nagyon nehezen ment. Pedig ő két évet kihagyott a 2012-es olimpia után, én viszont négy éven át készültem, úgymond én kellett volna, hogy jobban megsértődjek. Tudtam, hogy nem mérges rám, de mégis én vagyok az oka annak, hogy szomorú. Később az egyik megbeszélésünkön mondtam is Dinunak, hogy képzelje el, ha az eredeti felállásban megyünk ki Rióba, ő nem állhat be a csapatba, s ha a dobogón végzünk, nem lesz érme.

Valahol a jó isten kezét éreztem a dologban,

mert bár én kikaptam az első meccsemen az egyéni versenyben, a csapattal nyertünk, úgy, hogy a döntőben becseréltük őt is.

http://mno.hu/

– „Add Istenem, hogy a piros lámpa gyúljon ki!” – imádkozott magyarul a pást mellett, amikor a negyeddöntőben aranypontra ment a csapattársa az amerikaiak ellen. Aztán rájött, hogy a zöldért kellene fohászkodnia, szerencsére a csapattársai nem értették a könyörgést, s a győzelem is meglett.
– Az nagy sztori még ma is… De erről eszembe jut, hogy gyerekkorunkban a papbácsink arra tanított, hogy ha betérek valahol egy templomba, mondjak el egy imát azért, amit szeretnék az életben elérni.

Kicsiként bárhova mentem, mindig azért imádkoztam, hogy olimpiai bajnok legyek.

Aztán amikortól együtt voltunk a későbbi férjemmel, már úgy szólt a fohász, hogy boldog családom legyen és ha lehetséges, nyerjek olimpiát. Szóval ekkor már a második helyre került, de gyerekkoromban biztos annyit imádkoztam az aranyért, hogy az is megvalósult…

Névjegy: Simona Popromán válogatott párbajtőröző (balkezes)Született: 1988. december 25-én SzatmárnémetibenKlubjai: CS Satu Mare (1998-2010), CSA Steaua Bucuresti (2010-)Edzői: Csiszár Ferenc, Gheorghe Epurescu, Cornel Milan, Dan PodeanuSikerei egyéniben: Eb-3. (2015), junior vb-2. (2008), Universiade-2. (2009), román bajnok (2015)Sikerei csapatban: olimpiai bajnok (2016), vb-2. (2015), vb-3. (2013), Eb-1. (2014, 2015), Eb-2. (2013)Férje 2012 óta Adrian Pop, korábbi román válogatott párbajtőrvívó; Klára lányuk 2017. augusztus 19-én születettVégzettsége: könyvelő (Vasile Goldiș Egyetem, Arad)

– Gyakran tért be templomokba külföldi tartózkodásai alatt is?
– Amikor egy verseny vagy egy edzőtábor során katolikus országban jártunk, és elmentünk egy templom mellett, mindig betértem imádkozni. Ehhez egy idő után annyira hozzászoktak a csapattársaim, hogy ők is jöttek.

– Nem tartották emiatt különcnek?
– Nem, meg sosem titkoltam. Voltak, akik – nem a csapattársaim – megszóltak, hogy minek kelek fel korán és megyek el reggel misére. Mondtam, úgy csinálsz, mintha téged ébresztenének, mire te felkelsz, vissza is jöttem. Én nem húztam magam után senkit, de szerettem, ha más sem állít meg abban, amit én csinálok.

http://mno.hu/

– Milyen sűrűn jut eszébe manapság, hogy bő egy éve olimpiát nyert?
– Őszintén szólva, nagyon keveset gondolok rá. Boldog vagyok, hogy sikerült, de próbálok nem a múltban élni, az nem egészséges. Meg a gyerek is elvonja ettől a hangsúlyt. Azért nagy különbség van Románia meg Magyarország között, ránk egy-két hónapig figyeltek, aztán nagyrészt elfejetettek. Engem még itt Szatmárnémetiben hívogatnak mindenfelé, de bukaresti csapattársaimat már kevésbé. Épp a napokban beszéltem Szász Emesével, aki hozzánk hasonlóan szintén kap olimpiai járadékot, s mondtam neki, hogy

nem tudom, mit tettem azért, hogy ezt megérdemlem.

Mások annyit dolgoznak, én meg 18 évig vívtam, és egész életemben kapok egy nem is alacsony havi összeget, szoktam is mondani, hogy nyugdíjas vagyok. Persze örülök neki, de…

Hírdetés

– …nem érzi fairnek, ahhoz képest, hogy például egy orvosnak, aki életeket ment, nem jár hasonló?

– Pontosan. Ő éjszakázik, bármikor berendelhetik, én meg most visszavonultam, és meg tudok élni abból, amit eddig csináltam. Mondják az emberek, hogy feladtam a fiatalkoromat érte, de azért nem teljesen.
– Ezek szerint a Rióban párbajtőr egyéniben győztes Szász-Kovács Emesével, aki az esküvőjére is meghívta, továbbra is jóban vannak.

– Igen, nagyjából havonta kétszer beszélünk, mindig hívom ide, Szatmárnémetibe, de azért én könnyebben eljutok Budapestre. Először egy világkupa-versenyen vívtam ellene, sose felejtem el, három perc után azt mondtam, kész, én innen kiszállok,

engem hagyjanak békén, nem érzem a karom, ez nem ember előttem.

Akkor még nem igazán ismertük egymást. Később ő keresett meg engem, hogy edzőtáborozhatunk-e esetleg közösen, Rio előtt kétszer voltunk így egy-egy hétig együtt, az öt későbbi olimpiai bajnok. Akkor viccelődtünk a legnagyobb esélyesből, a kétszeres világbajnok Fiamingóból kiindulva, hogy ha olimpiai bajnok akarsz lenni, akkor az a homlokodra kell legyen írva. Aztán nevetve állapítottuk meg, hogy csak egymásén nem láttuk.

http://mno.hu/

– Szász Emese 33 évesen vajon mitől vetkőzte le korábbi megingásait, s vívott teljesen felszabadultan?
– Minden korábbi olimpián akadt valamilyen sérülése, most viszont száz százalékos volt. Sokszor láttam Emesét vívni, de Rióban úgy nézett ki, mintha nem is köztünk lenne, annyira nem izgult. Amikor bejutott a legjobb nyolcba, beszélgettünk, és mondtam neki, ez egy nagyon jó ág, mire nyugodt hangon csak annyit válaszolt: igen, tudom. Én meg néztem, hogy ebből valami nagyon jó fog kijönni… De hát a magyarok szinte amelyik vívószámban indultak, azt megnyerték. Imre Géza is majdnem aranyat szerzett.

– Látta a döntőjét?
– Igen. Az durva volt, nagyon fájt a szívem.

– Míg a magyarok a kétmilliós Budapestre érkeztek, ön leszállt Bukarestben a repülőről, majd hazavonatozott a százezer lelkes, fele részben magyar Szatmárnémetibe.
– Más volt ide hazatérni, mint a fővárosba. Oda jöttek az elnökök, a miniszterek, engem viszont az itteni vívógyerekek vártak a vasútállomáson. Az RMDSZ-es polgármester is nagyon nyitott szívvel fogadott, azóta is mondja, hogy vigyázzunk Szatmárnémeti olimpiai bajnokára. Sokan megszólítottak, volt, hogy a kocsiból kiintegettek teljesen ismeretlen emberek.

– Ez máig így van?
– Most már inkább csak néznek, tudják, hogy ismernek valahonnan, ám nem biztosak benne, honnan. A legcukibb eset a gázszerelőkkel történt. Ketten jöttek ki ide, a férfi elment ellenőrizni a dolgokat, én addig beszélgettem az idősebb hölggyel. Kérdezte, hogy magácska sportol, ha ilyen magas? Hát, mondom, sportolok. Mit csinál, kosárlabdázik? Nem, vívok. Erre elkezdte hosszan mesélni, hogy az milyen fontos sport Szatmárnémetiben, felidézve, mennyien vívtak itt a nyolcvanas években, és mennyien most. Aztán megkérdezte: tudja, hogy van olimpiai bajnokunk? Hát, mondom, igen… De amikor a személyimről leírta az adatokat, akkor sem esett le neki semmi, sőt, megkérdezte: ismeri az olimpiai bajnokot? Bizonytalankodtam egy kicsit, de végül csak annyit mondtam: igen.

– Itt, a házukban én sem láttam semmi utalást arra, hogy egy olimpiai és kétszeres Európa-bajnok feleség, valamint egy korábban szintén válogatott vívó, ma edző férj lakik itt.
– Ez direkt van így, nem szeretném, hogy a gyermekem, illetve a leendő testvérei a mi árnyékunkban nőjenek fel. Így is kérdezik már, hogy olimpiai bajnok lesz-e, pedig hát nem is biztos, hogy sportolni fog. Aki pedig ismeri a hátterünket, annak szívesen megmutatom a gyűjteményünket, amelyet a vízszintesen kettéosztott garázsunk felső részén alakítottunk ki kettőnk kupáival, érmeivel, emlékeivel. (Az interjú után mi is megtekinthettük, néhány dobozt arrébb kellett tenni, hogy egyáltalán odaférjünk – a szerk.) Illetve a riói arany még itt van a szekrényben, mert sokszor kérik, hogy vigyem magammal, s így könnyebb elővenni.

– No de akkor a gázszerelő hölgy távozásakor sem árulta el, hogy pont az olimpiai bajnoknál járt?
– Nem, annyira fájt volna a szívem érte… Amúgy volt egy másik érdekes eset is, csak az a férjemmel történt, illetve ő látta egy helyi boltban, ahogyan

két takarító a felmosók nyelével hadonászva engem utánzott,

mondta is az egyik a másiknak, hogy én is tudok úgy vívni, mint Simona…

http://mno.hu/

– Hazánkban azonban elsősorban nem az ilyen sztorikkal, hanem egy A4-es papírra írt kétnyelvű szöveggel, és az arról, plusz az érméről készült riói szelfijével híresült el. „Köszönjük, Szatmár!” – állt rajta magyarul és románul. Gyakran emlegetik még?
– Magyarországon ragadt meg inkább ez a kép, pedig csak egy helyi újságíró kérése volt, hogy küldjek valami egyedit, amit be tud tenni a lapba. Persze a szatmáriak is nagyon örültek neki; amikor díszpolgárrá avattak, a polgármester azt mondta,

nekem sikerült, ami politikusoknak nem: összehoztam a kétajkú lakosságot.

Legalábbis egy napra, teszem hozzá, mert nem mindig van egyetértés, bár azért nálunk nincsen különösebb probléma.

– Megszokták a kettős kultúrát, a kétnyelvűséget?
– Igen. Itt és Erdély nagy részén szerintem ez már egy normális dolog, nincsen olyan gondunk, hogy az egyik román, a másik magyar, mert sokan vagyunk ilyenek is, meg olyanok is. A férjem alig beszél magyarul, de nagyon jó házasságban élünk, fel sem merült, hogy emiatt ne kössük össze az életünket. És nem csak mi vagyunk így ezzel, például az egyik helyi vívó kislány édesanyja magyar, édesapja román, a gyerek meg német iskolába jár, hogy három nyelven is megtanuljon. Mi a karácsonyi asztalnál is csak a nagynénémhez szólunk kizárólag románul, mert ő csak azt érti, a többiekkel

össze-vissza használjuk a két nyelvet. Értem, hogy furcsa ezt másoknak látni,

de én nem ismerek senkit, akinek gondja akadna ebből. Az egyik bátyám Kanadában él és kínai a felesége: ugyanaz.
– Azért a román-magyar együttélésnek van egy történelmi háttere is.

– Ez igaz. Nekünk magyar polgármesterünk van, nem mondom, hogy nem kritizálják sokszor a másik oldalról, de elfogadják. A szomszédaink magyarok, ám a férjemmel nagyon jó barátok, itt ez teljesen normális. Az esküvőnk a magyar ajkúak katolikus templomában volt, ahová gyerekkoromban is jártam, de a pap beszélt románul is. A gyermekünket viszont a román templomban kereszteltük, mert egy kicsit én is próbálok odafigyelni a férjem családjára. Amikor ovis, iskolás lesz, bizonyára újra felmerülnek majd ezek a kérdések, de tudom én is, hogy román iskolába kell, hogy járjon, mert én sem tudok segíteni a magyartanulásban, mivel én is román iskolába jártam. A magyar nyelvet meg fogja tanulni, de hogy mit fog később kezdeni vele, az már az ő választása lesz.
– És önnek mennyire meghatározók a magyar gyökerek? Édesapja volt magyar…

– …igen, de nem élt velünk sajnos, édesanyám nevelt, ám én mindig is mondtam, hogy az édesapám magyar. Sosem titkoltam. Csak erre senki sem figyelt fel, míg nem nyertem olimpiát. Ez az igazság. Még Romániában sem, pedig leánykori vezetéknevem Deák, igaz, Deac-nak írva. Ez akkor lett egy nagy bumm, amikor megnyertem az olimpiát, majd egy román sportlap megírta, hogy elmegyek Magyarországra. Mondom, ne csináljátok már, eddig sem mentem el, ezután végképp nem fogok.

Tíz kilométerre lakom Magyarországtól, de valamiért itt születtem, és szeretem a hazámat.

Biztos nagyon unatkoztak, és nem volt miről írjanak, találtak egy témát, miszerint az egyik olimpiai bajnokunk el akar menni. Még én is sokkolva olvastam a saját magamról szóló hírt.

– Bizonyára abból indultak ki, amit az MTI írt azután, hogy Orbán Viktor levélben gratulált – angolul – a riói sikeréhez. Akkor önt idézve úgy fogalmaztak, hogy visszavonulása után valószínűleg kérni fogja a magyar állampolgárságot.
– Igen, mert jól nevelt gyermekként ahelyett, hogy nem, azt mondtam, hogy még nem tudom. Ebből lett az, hogy fel akarom venni a magyar állampolgárságot. Innen indult el a nagy hajcihő… De

nincs kettős állampolgárságom és nem is fogom kérni, mert nincs miért.

Nagyon boldog vagyok itt, mindenem megvan, miért mennék el? Nem is kellett engem visszatartani, pedig Pest sokkal közelebb van Szatmárnémetihez, mint Bukarest. 2010-ben még elgondolkodtam volna rajta, de azzal a kérdéssel, hogy mit szólnék, ha Magyarországon vívnék, egy nappal azután hívott fel Dancsházy-Nagy Tamás, a magyar szövetségi kapitány akkori segítője, hogy már aláírtam a Steauához. A bukaresti katonacsapattól pedig, mint honvéd, akkor sem jöhetnék el, ha akarnék. Úgyhogy igazából eddig sem volt miről beszélni.

http://mno.hu/

– És arról mikor lehet, hogy visszatér-e még a pástra?
– Hát, nagyon szeretem a vívást. Ez az életem, mindent a vívástól kaptam. De annyi mindent feladtam azért, hogy kijussak Rióba… Négy év alatt alig találkoztam a férjemmel, nagyrészt Bukarestben vagy külföldön edzőtáboroztunk. A kérdés ott kezdődik, hogy itthon tudnám-e hagyni Klárát. Hát amikor kétszer egy héten elmegyek sportolni, ahogy odaérek az edzőterembe, már írom is az sms-t, hogy jól vagytok? Mintha a világ végére mentem volna, s nem a férjemmel hagytam volna itthon a gyerekemet… Van amúgy az olimpiai bajnok csapatunkban olyan, aki a gyermeke három hónapos korától velünk edzett, na de ő bukaresti. Költözni nem szeretnénk, az persze egy lehetőség, hogy elfogadják, hogy itthon edzek.

– A visszatérés azért is csábító lehet, mert júniusban változtattak az olimpiai programon, nincs már rotációs elv vívásban, vagyis a párbajtőrcsapat 2020-ban is ott lesz a műsoron.
– Fel is hívtak rögtön a szövetségtől, s megkérdezték, mi a gondolatom. Mondtam, hogy még azt se tudom, mi lesz idén, Klára is csak augusztusban született. Jövő őszig ráérek ezt eldönteni, az olimpiai kvótáért folyó harc pedig csak 2019-ben kezdődik. De ahogy belegondolok, azért

az az egy év, ami a kvalifikációtól Rióig tartott, idegőrlő volt.

Megesett, hogy csak két-három órát aludtam, s úgy kellett mennem edzeni.

– Azért az aranyérem gondolom, mindenért kárpótolta.
– Persze, de az az én munkahelyemet jelképezi. Nemrég kérte valaki, hogy rangsoroljam az aranyat, a házasságkötésemet és a gyermekem születését. Erre azt mondtam, hogy utóbbi kettőt együtt teszem az első helyre, s utánuk jön az olimpiai bajnoki cím. Nagy boldogsággal és elégedettséggel tölt el, amit adott nekem, de ha fel is ébreszt Klára éjszaka, akkor is vele vagyok boldogabb. Bármikor visszaadnám érte az olimpiai érmemet.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »