Tehenek a városban

Szarvasmarhák a Lánchídon – ez a különös látvány tárult a szeme elé annak, aki jókor volt jó helyen tegnap a fővárosban. Sajnos nem az a helyzet, hogy mostantól Budapest az új Pamplona, de legalább nem is rohangálásra kényszerített bikák voltak az akció alanyai, mint a baszk város híres-hírhedt fesztiválján, hanem tehenek. Tejelő tehenek és gazdáik. Maga a menet nem volt túl impozáns, néhány tucat ember és hat kérődző indult el a Keleti Károly utcából, hogy aztán a Nemzeti Adó- és Vámhivatalhoz vonuljanak, a probléma ugyanakkor, amelyre felhívták a figyelmet, nagyon is jelentős. Tudniillik úgy fest, hogy bár a tej köztudottan élet, erő és egészség, megélni mégsem lehet belőle. A felvásárlási árak olyan alacsonyak – literenkénti ötven-hatvan forintról szólnak a hírek –, hogy a termelők költségeit sem fedezik, szóval ráfizetés az egész vállalkozás.

Az ágazat mélyrepülése nem is most kezdődött. Hosszan lehetne sorolni az okokat, miért sorvadt a nyolcvanas években még a magyar mezőgazdasági termelés zömét, nagyjából hatvan százalékát adó állattenyésztési ágazat mostanra felismerhetetlenül vékonyra. Belső és külső okai egyaránt voltak e folyamatnak, miként a mostani helyzetnek is. Hiszen a tejtermelők szerte Európában nehéz helyzetben vannak. Nem ritkák a budapesti demonstrációhoz hasonló megmozdulások Franciaországban vagy Belgiumban sem. A termelést korábban visszafogó kvótarendszer elbontása az orosz piac elvesztésével párhuzamosan túltermelési válságot hozott a kontinensen, erre mutogatnunk ugyanakkor nem lenne ildomos, elegendő pedig pláne nem. Ugyanis az átvételi árak zuhanása – 2014-ben még 110 forintot is megadtak a felvásárlók egy liter tejért a termelőnek – már tavaly ősszel is jól látható problémát okozott, és erre Európa szerencsésebb részein reagáltak is. Na de kik? Elsősorban a kereskedők. Az Egyesült Királyságban és Franciaországban például az áruházláncok a saját márkás termékeikhez már egy ideje az átlagnál magasabb áron veszik át az alapanyagot, hangsúlyozva a termék hazai eredetét, de a kereskedelem és a termelők másutt is érzik, hogy egymásra vannak utalva. Belgiumban például önkéntes alapon a kereskedők stabilizációs alapot hoztak létre a tejtermelők megsegítésére, Spanyolországban is összefogtak a feldolgozók, a kereskedők és a termelői szervezetek, Németországban pedig a boltok egyszerűen emelték áraikat, hogy ne kényszerítsék veszteségbe a termelőket, hisz azok a beszállítóik, a szerződéses partnereik, nem pedig – stílszerűen szólva – a fejősteheneik.

Idehaza ilyen szintű együttműködés eddig nem történt. A tejtermelők most jelezték, hogy igénylik a segítséget és a párbeszédet, s remélhetőleg ennek pozitív hatása lesz. Akadna viszont az ügyben a kormánynak is bőségesen tennivalója, nem is beszélve az állami hatóságokról. A világcsúcstartó, 27 százalékos áfateher csökkentése nyilvánvalóan megszüntetné az utaztatásos áfacsalásokat a tejpiacon, és javítaná a magyar termelők versenyképességét is. Ez a kormány hatásköre. Az adócsaló kereskedők kiszűrése ugyanakkor az adóhivatal asztala, ám mostanában nem úgy tűnik, mintha minden a legjobban működne a hatóság háza táján – talán ez ügyben összekapják magukat. És ha már hatóság, a tejtermelők számára nyilván hatalmas segítséget jelentene, ha az élelmiszer-ipari ellenőrzések kizárnák a részben növényolajból gyártott „sajtokat” a sajtok, a mindenféle gyanús alapanyagból készült fehér italokat a tejek köréből. Mert ha most nem sikerül előrelépni, a tejágazat könnyen úgy járhat, mint a magyar cukoripar: eltűnik a süllyesztőben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 05.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »