Tanuljunk verseket!

Intelem Költészet Napjára

Megannyi írás foglalkozik pedagógiánk válságával. Kiváltképpen azzal, miért, hogy gyermekeink mennyire nem tudnak írni, beszélni, fogalmazni. Április 11-e, a Költészet Napja, ennek okára is rávilágít.

Valaha középiskoláinkban sok verset kellett megtanulni. „Azok a fránya memoriterek!” – kiáltanak fel ilyenkor sokan. „Legyünk végre kreatívak!” – visszhangozzák minduntalan.

A boldogult Horthy-érában ez (is) másképpen volt. „Könyv nélkül megtanulandó költemények” – állt irodalomtankönyveink végén akkoriban. Igen, sok verset kívülről kellett tudni. S ha a kedves szülőknek nem tetszett ez, hiába panaszkodtak volna az illetékes tanárnál, netán az iskolaigazgatónál, hamar megkapták volna a verdiktet: „Nem kötelező ide járni!”

Kellenének, nagyon is kellenének bizony napjainkban is a versek, és nem egyszerűen az irodalmi tananyag gyarapítása miatt. Hanem azért, hogy tanuljanak meg helyesen fogalmazni emberpalántáink. Enélkül ugyanis legfeljebb csak szakbarbárok lehetnek majd az életben. Géprabszolgák, akik, ha netán mégis szöveget kényszerülnek olvasni, nem tudják majd, mi bennük az alany és az állítmány.

E sorok írója még olyan korban nőtt fel, amikor az elemiben (az „általános”-ban) kötelezően meg kellett tanulni bizonyos verseket. És nem Várnai Zsenit vagy Illés Bélát. Nem. Kölcseyt és Vörösmartyt például. A Himnuszt és a Szózatot. Bármennyire is cudar világ volt amúgy, ez tény.

A gyermekre, ha kezdettől helyesen nevelik, szinte ragadnak a versek. Sőt később is. Soha nem felejtem el: huszonévesen hallottam először Kiss Ferenc tolmácsolásában Alföldi Géza „Csak a gyökér kitartson!” című versét (1943). Aztán nemsokára csak azt vettem észre magamon, hogy – tudom. Mert miről is van benne szó? Idemásolom válaszul az egészet:

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
deszka kunyhónk előtt állott
öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –,
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon, elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!…

Még ma is hallom, –
motyogott nagyapám,
s nem lesz baj, gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nő a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bírná tovább,
a diófának, kisunokám vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyeken,
hogy élni tudjon: dió, levél, ágak… …
Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
letörhet száz ág, ezer nő helyére,
s ha csupán a csonka törzs marad,
ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
a gyökér kitartson!
A gyökér kitartson!

Igen, a gyökér! Már akinek van persze. De nem szaporítom tovább a szót. Maradok annál: tanuljunk verseket!


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »