Amióta csak az eszemet tudom, Győrbe mindig is szívesen ruccantunk ki. Évente egyszer-kétszer, valamikor a hetvenes-nyolcvanas években mi is ellátogatunk pasztellzöld Škodánkkal az ottani legendás piacra, hogy beszerezzük az éppen aktuális divatcikkeket. Merthogy nálunk igencsak silány volt a választék. Néha egy-egy butikba is betévedtünk, ha igazán szép, minőségi ruhát akartunk látni. Vásárolni itt már luxusnak számított.
Mi is a piacon vettük meg ez első Trapper farmerünket, ami a maiakhoz képest nagyjából olyan volt, mintha pléhet húztunk volna magunkra, de hát akkor az volt a menő. A kádban szoktuk mosni, mi több kiskefével sikálni, hogy kopjon. Csak úgy árasztotta az indigókék színt… Nagy sikert arattam egyszer a búcsúi bálban is, valamikor a nyolcvanas évek elején, a fekete neccharisnyámban és denevérujjú felsőmben. Ezeket is Győrben szereztük be, nálunk akkor ilyesminek még híre-hamva sem volt. Máig emlékszem arra a tündéri piros, kis sarkú szandálra, amit úgy hoztunk át a határon, hogy felhúztuk, és apró lábainkat igyekeztünk az ülések alá rejteni. Merthogy bizony akkoriban még felnyitották a csomagtartót a határon és vámoltak, néha bizony elvettek holmikat. Éppen ezért volt mindig nagy izgalom a hazatérés. Csak el ne vegyenek valamit…! Ráadásul még a gyomrunk is tele volt, mert a halászlét, jó magyar kenyérrel mégsem hagyhattuk ki.
Szerettünk magyar levegőt szívni, mindig feldobogott a szívünk, valahányszor átléptük a határt és megpillantottuk a piros-fehér-zöld zászlót meg a magyar feliratokat. Csak az esett nagyon rosszul, amikor egy alkalommal az egyik kofa, meghallgatva beszélgetésünket a piacon, maró gúnnyal megjegyezte: Jaj, már megint itt vannak a csehek! Gyereklány létemre ez annyira bántott, annyira felháborított, hogy ott helyben elmagyaráztam neki, hogy mi nem vagyunk csehek, se szlovákok, hanem magyarok, akár csak ők, akik Csehszlovákiából jöttek, nem is nagyon messziről. Hogyhogy ők ez nem tudják?
A legtöbben mégsem azért megyünk manapság, hogy mindenáron költekezzünk, újabb göncöket szerezzünk be a gardróbba, hisz össze kell húzni a nadrágszíjat. Untig elég nekünk, ha bemegyünk valamelyik élelmiszerboltba és veszünk néhány magyar terméket, amit gyermekkorunk óta kedvelünk, esetleg beszerzünk 5 literes csomagolású étolajat, ami nálunk mostanában szinte teljesen eltűnt a boltokból. Ha úgy tartja kedvünk, megállunk falatozni valahol.
A nap vagy még inkább az est fénypontja a hazafele út, kis kitérővel. Nem volt ez másként legutóbb sem. A városszéli benzinkútnál lekanyarodtunk mi is, akár az összes többi dunaszerdahelyi és galántai jelzésű autó, hogy csordultig töltsük az üzemanyagtartályt.
Elvégre ezt nem lehet kihagyni. 20-25 eurót nem lehet kidobni. A szlovákiai benzinárakhoz képest ennyivel olcsóbban ússza meg a telitankot az ember. Nem csoda, ha két magyar rendszámtáblájú autón kívül, abban az esti órában az összes többi, előttünk és utánunk is, a határ túlsó oldaláról való volt. Mindenki türelmesen várt a sorára, cinkosan egymásra mosolyogtunk és elégedetten távoztunk.
Pár kilométerrel odébb, immár hazai tájakon, elsuhanva az egyik benzinkút mellett, konstatáljuk, egy árva autó se távol, se közel. Aki csak teheti átruccan a szomszédokhoz tankolni. Hiába, a literenkénti nagyjából 50 centes árkülönbség már igazán csábító tud lenni. Miközben mi, életrevaló határ mentén élők a turizmusnak egy új fajtáját gyakoroljuk szorgalmasan, addig itthon még mindig nincs egyezség a benzin árának mérsékléséről. De hát már megszokhattuk, Szlovákiában ez már csak így van…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
