Tamás Gyuláné Laszkovszky Anikó: A Jóisten mindig új utakat nyitott előttünk

Tamás Gyuláné Laszkovszky Anikó: A Jóisten mindig új utakat nyitott előttünk

Tamás Gyuláné Laszkovszky Anikóval, a Szent Erzsébet rózsája díj idei kitüntetettjével, a Katolikus Karitász komlói csoportjának vezetőjével beszélgettünk.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Komló városa tág cselekvési teret nyit a Katolikus Karitász helyi önkénteseinek. A szocialista iparosítás egykori fellegvára ma mindennapos megélhetési gondokkal küszködik a kibontakozás reménye nélkül. A helyi ipar összeomlása – 2000-ben az utolsó tárnát is bezárták – súlyos foglalkoztatási válsághoz, a lakosság elszegényedéséhez vezetett. A Mecsek dimbes-dombos lejtőin épült lakótelepek egy része elgettósodott. A karitász az önkormányzat együttműködő partnere a szegregáció felszámolásában, az érintettek integrálásában. A Szent Erzsébet rózsája díj idei kitüntetettje, Tamás Gyuláné Laszkovszky Anikó, a katolikus segélyszervezet komlói csoportjának vezetője nem csak szóban mutatta be munkájukat, vezetésével bejártuk a karitászos helyszíneket is.

– A Szent Borbála-plébánia előtt sepregető, rakodó, beszélgető emberek igazítottak útba, mikor a szolgálat épületét kerestük. Örömmel kísértek be ide, szemmel láthatóan otthon érezték magukat. Talán ők is önkéntesek?

– Ők közfoglalkoztatottak, tavaly negyvenen, idén húszan dolgoznak irányításunk alatt a karitászmunka különböző területein. A város nagy számban foglalkoztat közmunkásokat, igen jelentős ugyanis a munkanélküliség, 20-25 százalék között mozog. Jelentős mértékű az elvándorlás, főként a munkaképes fiatalok költöznek el Komlóról. Nagy a cigány lakosság aránya, meghaladja a 10 százalékot. A magyar széntermelés legfontosabb bázisát fejlesztették ki egykor Komlón, ennek következtében az egykor 3-4 ezres falu mintegy 30 ezres várossá vált. A bányák bezárása után nem települt jelentős ipar a városba, így döbbenetes mértékű az elszegényedés. Sokak számára egyedül a közmunka jelent megélhetési forrást.

– Hogyan kezdett a komlói karitász közmunkásokat foglalkoztatni?

– Huszonnyolc éves működésünk során a Jóisten folyamatosan új utakat nyitott előttünk. Kitárta a karját: „Tegyétek!” Nagyon egyszerű körülmények között indult a tevékenységünk, vizes falú helyiségben, egy légópincében kezdtük, ahol százas szög volt a fogas. Ezt el kellett fogadni, és ebben tenni a dolgunkat, majd idővel azt éltük meg, egyre több területen ott vagyunk. Így jöttek a közmunkások is. Reggel adunk nekik feladatot, segítenek a ruhaosztásban, a rendrakásban, a hajléktalanok fürdetésénél. Sokat kell foglalkozni velük, naponta beszélgetünk, néhányukkal reggelente imádkozunk, együtt ünnepelünk. Ha valakinek gondja van, érte ajánljuk fel az imánkat. Szépen lassan beilleszkednek a közösségünkbe, már várják, mikor megyek hozzájuk.

– Országos viszonylatban nagyon korán létrejött a komlói szervezet. Hogyan láttak neki a munkának?

– Bors László, a korábbi plébános 1988-ban megkérdezte a hitoktatóktól, ki menne ki a város melletti cigánytelepre. Ez volt a Béta-aknai telep. A házaiban egykor bányamérnökök laktak, valamikor szép volt ez a környék, de miután elkezdték bezárni a bányákat, minden pusztulásnak indult. Cigány családok rossz körülmények között, sokszor áram, víz és fűtés nélkül éltek az omladozó épületekben. Hozzájuk akart küldeni Laci bácsi. Bennem nagyon motoszkált a szándék. Elég jelentkezős voltam az iskolában, de azért vártam: vajon a Jóisten akarja-e, hogy vállaljam. Senki sem mozdult, Laci bácsi megkérdezte még kétszer, és kérte, gondoljuk meg, menni kellene. Akkor én elvállaltam. Laci bácsi is eljött velem. Az ott élők kinn ültek a házak előtt, kíváncsian, de szívesen fogadtak. Megkezdtem a hitoktatást a gyerekeknek, és a karitászmunkát. Jöttek velem fiatalok, az akkor 18 éves lányom is. Karácsonyra már olyan jól ismertük a családokat, hogy jó méretű ruhával tudtuk megajándékozni őket. Kápolnánk is volt a telepen, sok szép ünnepet tartottunk ott. Máig magam előtt látom a keresztet, amit a férfiak ácsoltak, a krisztusi sebhelyeket lila virágokkal díszítették rajta.

– Akkoriban főkönyvelőként dolgozott. Mi indította arra, hogy elvállalja ezt a feladatot?

– Egy vállalat gazdasági igazgatóhelyettese voltam mint főkönyvelő. Szerettem a munkám, de az egyház felé vonzódtam, hitoktatóként működtem. Míg korábban vasárnapi keresztény voltam, akkor arra vágyódtam, hogy tegyek az emberekért. Ha valaki az egyházban él, folyamatosan figyel, és azt hallja: „Szeressétek egymást!”, „Tegyetek meg mindent egymásért!” – így kialakul benne, hogy neki is teendője van. A korábbi munkakörömben is törekedtem erre, de aztán megfogalmazódott bennem, hogy teljesen átadjam magam ennek az új szolgálatnak. Ötvenéves voltam. Olvastam a korkedvezményes nyugdíjról, elgondolkodtam, és kértem a nyugdíjazásomat. Azóta a karitász az életem. Ma pedig már a Szociális Testvérek Társaságának kültagja vagyok.

– A templom szomszédságában, egy meglehetősen nagy épületben működik ma a szolgálat, a Szent Kinga Caritas Alapítvány, nagy lépés a légópince után.

– Igen, és ez az egykori művelődési ház nem az egyetlen épületünk. Ahogy mondtam, sorra nyíltak az új utak. Jelentős az adománygyűjtő és -osztó tevékenységünk. Ennek egyik forrása Komló német testvérvárosának plébániájával való kapcsolatunk. A város is gondoskodik a szegényeiről. Huszonnyolc éve működünk Komlón, az emberek hozzászoktak, hogy naponta itt vagyunk, hozzák a ruhát, a lakásfelszerelést. Akinek pedig szüksége van valamire, az idejön. Kellett a folyamatos jelenlét, a tudat, hogy értük vagyunk jelen. Holland segítséggel felújítottunk Komló egy másik szegregált lakótelepén, a Vörösmarty utcában egy helyiséget, ott zuhanyzási lehetőséget biztosítunk hajléktalanoknak. A várossal együttműködve pályázati támogatással napközit működtettünk két évig, most közösségi foglalkozásokat tartunk. Működési költségeink megtámogatására jótékonysági boltot nyitottunk. És a nagy büszkeségünk a központi épületünkben működő Boldog Ceferino Katolikus Óvoda. 2000-ben hoztuk létre, negyven halmozottan hátrányos helyzetű, többségében cigány gyermek jár ide. Nekünk az az öröm, hogy szeretetben nőhetnek fel. A lányom tanácsára kezdtük az egészen kicsiknél, először „keltetőt” akartunk, de aztán üressé vált a művelődési ház, kiválóan alkalmasnak mutatkozott óvodának. A Renovabis [a német püspöki konferencia közép- és kelet-európai szolidaritási segélyszervezete – a szerk.] támogatásával alakítottuk ki. A Jóisten még arra is gondolt, hogy kell valaki, aki jártas a számvitelben. Az a nehézség, hogy az óvoda civil kezdeményezés, nem egyházi fenntartású, ezért nem kapjuk meg az egyháznak járó teljes összeget. A normatíva a költségeknek csak 60 százalékát fedezi. Most is sok adósságunk van, több hónap távfűtéssel tartozunk. Csak bízni tudok abban, hogy a Jóisten elrendezi. Ez így megy évek óta, és végül mindig megoldódik a helyzet. Sokan nem értik, hogy rá lehet hagyatkozni a Jóistenre. Vakmerőség lenne?

– Ezek a Béta-telepi családok gyermekei?

– Részben, de a telep már nem létezik, 1999-ben felszámolták. Mindenkit betelepítettek a városba, amiben a karitász segítségét is kérte a polgármesteri hivatal. Mi ismertük a családokat, tudtunk tanácsot adni, ki hol tudna beilleszkedni. Aki betelepül, tanulni tud a többiektől, látja a példát, és a városiaknak is jó, ha látják, ő is helytáll, és rendben megy minden. Sikerült mindenkit elhelyezni, zömében Komlóra, részben a kistérség falvaiba.

– Egy másik városrészben, Szállásfalun is jelen vannak. A dombtetőre felkapaszkodva jutunk el a házakhoz. A szemközti oldalon szomorú látvány fogad: düledező nyaralóépületek kéményeiből száll a füst.

– Valóban, ez az elszegényedés egyik jelensége a városban. A lakásuk rezsijét fizetni nem tudó komlóiak eleinte átmeneti szándékkal, majd kilátástalan anyagi helyzetük miatt tartósan kiköltöznek a zártkerti nyaralóba, infrastrukturálisan ellátatlan környékre, rendkívül rossz körülmények közé. De van olyan is, aki számára felemelkedést jelent ideköltözni, az egyik hajléktanunknak például itt tudtunk állandó lakhatást biztosítani.

– Itt, Szállásfalun viszont két szépen felújított, műanyag nyílászárókkal ellátott ház áll. Kik laknak bennük?

– A város komoly erőfeszítéseket tett és tesz a szegregációs helyzet enyhítéséért. Ebben az esetben is a karitásszal együttműködve kerestek lakhatási lehetőséget azoknak a roma családoknak, melyek a Sportvölgyben, Komló legszegényebb utcájában éltek. Amikor még működtek a bányák, és egyre több bányász érkezett a városba, átmenetileg ideköltöztették azokat, akiknek nem jutott lakás. Az egyre romló állapotú Sportvölgy az évek alatt a rászorulók, fedél nélküliek szükségszállásává vált. A kilencvenes évekre a hat barakkból kettő maradt, a harminchat családból csupán tizenkettő. De belőlük nem kért a város. Ezért döntött úgy az önkormányzat, felújítják Szállásfalun a házakat, és ideköltöztették a rászorulókat, ma hat család él itt. Segítettünk berendezni a lakásokat, ellátjuk őket, amivel szükséges. Mi is kaptunk itt egy termet – Salkaházi Sáráról neveztük el –, ahol a gyerekekkel tudunk foglalkozni. Kedden és csütörtökön hittanórát tartunk nekik. A lakások gyönyörűen rendben vannak tartva, ez nagyon nagy dolog az itt élőktől. Mindenki dolgozik a közmunkán, szinte el sem hittem, hogy ez megtörténhet.

– Érdemes folytatni?

– Soha nem jutott eszembe, hogy abbahagyjam, akkor sem, ha szidnak, akkor sem, ha nehéz. Ezt tanultam meg abban az „iskolában”, ahová a keresztények járnak. Azt nem lehet elmondani, milyen nagyszerű Ő, aki minket tanít. Ez a legnagyobb ajándék. Imádkozzanak azért, hogy legyen utánpótlás!

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír


Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2016. november 27-i számában jelenik meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »