Tájkép csata közben

Tájkép csata közben

Javában tombol már a kampány, talán csak a nyári kánikulától remélhetünk némi – átmeneti – enyhülést.

A tét nagy, sőt az eddigi legnagyobb. Három cikluson át egyetlen kormányalakulat sem tartott ki egyfolytában, s ha kitart, a Fidesz marad az egyetlen nagy rendszerváltó párt a porondon, annak minden lehetőségével és kockázatával együtt. Az MSZP aligha bír ki már egy harmadik vereséget, s noha feltehetően nem tűnik el, alternatívaképző ereje, koalíciós vonzása az eddigiekhez képest is tovább enyészik.

Lesz-e akkor egyáltalán alternatíva?

Új erők, elit- kritikus pártok nagy számban, ám csak szerény mértékben töltik ki a politikai erőteret. Nem valószínű, hogy 2018 tavaszáig feltűnik majd egy sokfelé kívánatos mosolyokat szóró magyar Macron. Vona Gábor persze szívesen vállalná ezt a szerepkört, épp csak a francia elnök sokakat meglepő váratlanságát képtelen felmutatni. Túl régen és sokáig túlontúl a szélről politizál ő ahhoz, hogy Macron trükkje bejöjjön neki. Mi több, hasonlóképp ahhoz, ahogyan vereség esetén az MSZP-nél fennáll a széthullás, a jelentéktelenné válás veszélye, mindez akár a Jobbikot is fenyegetheti.

Lenni vagy nem lenni, sokak számára ez itt a kérdés.

Ezért aztán a három fő – a szociális, a korrupciós és a nemzeti – fronton a szokásosnál is ádázabb a csata.

A szociális fronton a kormány kicsit jobban áll, hiszen mindig a kormány az, amelyik adhat, míg az ellenzéke csupán ígérhet. (Miközben a szegénység strukturális problémáin rendszerint se ez, se az nem változtat.) A kormány most is ad, nem is keveset, csakhogy nincs az a sok, amelynél ne lehetne még többet ígérni. Nagyon is lehet. Az MSZP „fizessenek a gazdagok!” szlogenje, illetve a Jobbik európai akciója a bérek ügyében, mindezt elég jól mutatja. Kérdés, hogy a mai „nem kevés”, vagy a holnapi „sült galamb” lesz-e vonzóbb tömegeknek. Előbbi az esélyesebb. Itt tehát Kormány-Ellenzék 2:1.

Korrupció dolgában fordított a helyzet. Hiába tudja a társadalom, hogy a korrupció korántsem párt-specifikus jelenség, a kormánypártokat az ilyesmi mindig jobban érinti, ők lévén közelebb a pénzhez. Nota bene, a Fidesz 1998-as és 2010-es győzelmében akkori ellenzéki pozíciójuk fontos szerepet játszott, de most kormányon vannak, ergo, adogató előny az ellenzéknél. Szerválnak is rendületlenül, miközben kemény labdákat ütnek nekik vissza, de még tart a meccs. Kinél van még több „csodalabda” (hogy ne mondjam „csodaplakát”)? Úgy tűnik, itt: Kormány-Ellenzék 1:2.

A nemzeti fronton azonban a kormány fölényesen, mondjuk úgy, 3-4 góllal vezet. A Jobbikot a migráció kapcsán ezen a téren leiskolázta, az MSZP-t pedig még csak az se kellett, hiszen a magyarországi baloldalnak nincs (nem is nagyon volt) a liberális koncepciót felülíró, átgondolt nemzetpolitikája. A 2004 decemberének történelmi műhibája, a kettős állampolgárságot elutasító álláspontjuk óta vajmi kevés történt. A korszerű nemzetpolitikát forszírozó Szili Katalin 2010-ben távozott a pártból, s habár egykori elnökük, Mesterházy Attila, 2014-ben formálisan elismerte, hogy hibáztak tíz évvel azelőtt, a dolog ezzel nagyjából be is fejeződött.

Ily módon a szocialisták mindmáig képtelenek a szavazóbázisuk többségének megfelelő, egyszerre magyar és európai politikát kialakítani. Többek közt például a migrációról.

Következésképp nem csoda, hogy összességében pillanatnyilag kb. 7:3-ra vezet a Fidesz.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »