Szürke senkik: rendhagyó frontdráma, amit nem szabad kihagyni

Kovács István első tévéfilmjéről nehéz nem egy olyan ember elragadtatásával írni, aki már hosszú évek óta várta, mikor kerül képernyőre az első világháború, magyar szemmel. A Szürke senkik végre megadta ezt az élményt, igaz nem teljesen úgy, ahogy vártam, de csalódás nem ért.

Egy évvel ezelőtt teljesen véletlenül tudtam meg, hogy készülőben van a produkció, és bevallom őszintén, nem fűztem hozzá nagy reményeket. Nem mertem. A magyar múlt annyi, cellulózra kívánkozó szegmensét sikerült már indokolatlanul elbaltázni, hogy féltem bizakodni.

Aztán, amikor idén végre kijött az első teaser, újra fellángolt bennem a remény, a tegnap esti sajtóvetítésen pedig végleg eldőlt: Kovács István rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró nem hagytak cserben.

Hősköltemény a sárban

Aki epikus cselekményt és az első világháború egészét bemutató, nagyívű történéseket vár, azt rögtön ki kell ábrándítanom: a Szürke senkik nem a lövészárokharc tömegjelenetekkel tarkított borzalmaiba kalauzolja el a nézőt, hanem az isonzói harctér általános hangulatából, a folyamatosa küzdelem pszichológiai következményeiből ad egy kiváló sűrítményt, kiragadva a szereplőket a front megszokott díszletei közül, közelebb hozva, felnagyítva az eddigi megpróbáltatásokkal átitatott, személyes világukat.

A film öt ember történetét meséli el, akik a szó legszorosabb értelmében bajtársak: egymásra vannak utalva egy olyan slamasztikában, amire igazán egyikük sem vágyott. Ez tágabb értelemben a háború, szűkebb értelemben pedig maga  az öngyilkos küldetés, amit a mai filmekhez képest kompakt, de a történet szempontjából tökéletesen elegendő egy órában izgulhatunk végig.

Az izgalom pedig ebben az esetben nem elcsépelt szófordulat. Magáról a cselekményről nehéz úgy beszélni, hogy az ember óhatatlanul is ne lőjön le egy-egy poént, de annyit elmondható: a rövid bevezető után nincs üresjárat, nincs fölösleges töltelék, egy száguldó gyorsvonat tempójával pörögnek az események, akcióból, fordulatokból nincs hiány, a néző pedig végig a szék karfáját markolja a feszültségtől. (Ez még úgy is igaz, hogy helyenként bizony nagyon is kiszámítható az események ritmikája, ami azonban egyáltalán nem vesz el az élmény erejéből.)

A már-már klausztrofób közelképekkel operáló képi világ kiválóan passzol a zaklatott, mégis követhető közelharci jelenetekhez, melyekből hiányzik minden romantika és pátosz, viszont a hősiesség, a bátor kötelességteljesítés és harctéri izgalom, sőt akár pánik ambivalens mozzanatai is minden képkockából tökéletesen kiérződnek: mintha egy tényleges világháborús visszaemlékezés lapjai elevenednének meg a szemünk előtt.

Kicsit mi is megjárjuk a harcteret

A remek kameramunka és a praktikus effektek kifogástalanul harmonizálnak egymással: úgy érezhetjük, hogy a golyók a mi fülünk mellett süvítenek, és szinte érezzük a puskapor, vagy a vér szagát. Külön dicséret illeti a kellékeseket és a sminkeseket, hála nekik a film elkerülte azt a hibát, amibe nem csak kis költségvetésű háborús produkciók hajlamosak belecsúszni: itt végre a katonák nem úgy néznek ki, mint akiket skatulyából húztak elő, a felszerelésük és a fegyvereik is olyanok, mintha tényleg megjárták volna az olasz frontot, a színészek pedig bizony nyakig sárosak, vizesek és véresek.

A borzasztóan erős atmoszféra nyirkos, ködös, fázós gomolygása már a legelejétől szinte ráül a nézőre, ami annak köszönhető, hogy a stáb a színészekkel együtt a pilisi vadonban vette föl a különböző jeleneteket, ettől pedig hihetetlenül élő és realisztikus lett a produkció minden rezdülése. Külön érdemes kiemelni a zenét és a különböző hanghatásokat, ezen a téren is olyat kapunk, ami akármelyik amerikai szuperprodukciónak a becsületére válna (bár egyes esetekben nem ártott volna szem előtt tartani a kevesebb néha több elvét).

Ahol pedig lassul a ritmus, ott sem fogy el a szufla. Az energikus harcjelenetek mellett a végéhez közeledő háború világától független, azzal mégis szervesen együtt létező, olyan emberi aspektusok is előkerülnek, mint az osztálytudat, a származás, a szerelem, a hazaszeretet, vagy a család kérdéskörei. Ezeket általában a pihenők során, kiváló párbeszédek segítségével boncolgatja a film, melyek nem erőltetettek, nem is kínosan mesterkéltek – még akkor sem, ha imitt-amott talán szájbarágósnak tűnnek – látszik rajtuk, hogy sok munka rejlik bennük.

Ennek is köszönhető, hogy biztos kézzel levezényelt karakterábrázolást kapunk: minden szereplő hátterét megismerjük, mindegyikük motivációja tökéletesen érthető, így a film minden fordulata indokoltnak, következetesnek és reálisnak tűnik. A megjelenő figurák “szürkesége” is rétegezettebb lesz annál, mint az egyenruha nyilvánvaló színe – egyikük sem fekete, vagy fehér, hollywoodi tucatjellem.

Ebben természetesen a színészi játéknak is oroszlánrésze van: Trill Zsolt, a színházi rendezőként is tevékenykedő Keszég László, a Saul fiát is megjárt Molnár Levente, az osztrák Björn Freiberg (ő is szerepelt a Saul-ban) és a pályakezdő Kovács S. József mind-mind hibátlanul hozzák a magyar-osztrák-román vegyesetnikumú felderítőosztag katonáit.

Sikerre ítélve

Az ’56-os témájú Berni követ, vagy a Monarchia idejében játszódó pszichodráma, a Félvilág mellett Köbli Norbert forgatókönyvírónak itt is sikerült remekelnie, ez a története szintén egy régóta esedékes adósságot pótol, amit minden olyan, történelem és a magyar múlt iránt érdeklődő embernek látnia kell, aki kicsit is érteni szeretné, mit művelt a nagy háború pokla ükapáinkkal és dédapáinkkal. Kovács István rendező pedig példaértékűen fogta össze kerek egésszé a produkciót. Személy szerint nagyon bízom benne, hogy az alkotás legalább annyi emberhez eljut, és akkora közönségsiker lesz, mint a Lovasíjász volt, mert az alkotók és a mű is megérdemelné az elismerést.

Bátran kijelenthető, hogy a Magyar Média Mecenatúra programnak továbbra is ilyen alkotásokat kellene támogatnia (jelen esetben ez 120 milliós hozzájárulást jelentett), a Magyar Nemzeti Filmalap pedig igazán példát vehetne róluk, mert filmek terén bizony inkább ilyesmire van igénye az embereknek, mint az elmúlt évtizedek ripacs vígjátékaira.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »