Születésnap

A gyerekek reggel óta a kertben hancúroztak. Zolika, aki már iskolás, és éppen ma hétéves, természetesen nem vett részt a többiek távköpési versenyében. Ábrándozott. Nem hallotta a házőrző csaholását, sem a postásautó távozó berregését.

Pedig örült volna, ha láthatná már most a nagy születésnapi csomagot, amelyet a postás hozott. Arról sem tudott, hogy apja katalógusból rendelte „az ő nagy kicsi fiának”, ahogy becézni szokta. Zolika most csak bámulta a zöld vizet, bámulta a mólóhoz kötött csónakot és bámulta a nádas mellett bogarászó, vakarózó vadkacsákat.

Zolika örült, hogy itt minden a Papáé. Persze a túlsó part nem. Úgy tudja, a Badacsonyt Papa beosztottja, Boros bácsi vette meg. Vacsoránál Anyu valami kárpótlási jegyről beszélt, piszok szerencsét és valami pénzlenyúlást emlegetett, de Apu leszidta.

Zolika bámulta Melindácska fehér, fürdéstől vizes testét. A hátán csillogó víz – tudta, hiszen ő is sokszor fürdött már a tóban – cseppet sem sós. Persze, hiszen ez nem tenger. Boros bácsi is mondta, hogy a Balaton édes víz, ami nagy hülyeség. Már néhányszor ivott belőle, de az íze minden volt, csak nem cukros.

– Zolikám, Melinda, gyertek gyorsan! – hallatszott apjuk kiáltása a villa felől. Még egy perc sem telt el, de már megtelt az új márványterasz ordibáló, viháncoló vendég gyerekekkel. Melinda illedelmesen ült bátyja, az ünnepelt mellett. Naná, hogy ő kapja mindig a nagyobb csomagot.

Ő, Melinda nemrég volt hatéves, és mit kapott? Egy vacak kis kosarat. Igaz, meg volt töltve pár marék aranylánccal, és volt ott egy toll Bözsi nénitől.

– Platinából van – mondta a néni. De hát, gondolta Melinda, még nem is tudok írni! És különben is, mi a fene lehet az a platina?

– Figyelem, figyelem! – kiáltotta Apa. – Zolikám, gyere apádhoz!

Diszkréten intett az alkalomra szerződtetett zenekarnak. Azok tust húztak, mire egy barna bőrű, három év körüli kisfiú mászott ki a csomagból. Elismerő zúgás és taps kísérte a kis ingecskés ajándékot, amíg Zolika levette az asztalról. Apjához ment, és örömtől kipirulva, csókkal köszönte meg a szép meglepetést.

– Apu, levihetjük játszani?

– Le, fiacskám, de nagyon vigyázz rá! Ez nem csak játéknak van ám! Gondozni kell, etetni, itatni és sétáltatni is. Úgy biz ám, kisöreg! – simogatta meg Zolika fejét. – Na, eredjetek a partra! – küldte el mosolyogva a hangos csapatot. Zolika két kezénél fogva lóbálta a vidáman visítozó kisgyereket.

– Apu, mi is a neve?

– A katalógus szerint Benő. De menjetek már!

– Hadd játsszak én is vele egy kicsit! – kapta ki bátyja kezéből a gyereket Melinda. Alig bírta tartani, de anyásan magához szorította.

– Kicsikém, kicsikém – dúdolta fülébe, ahogy a kerten át cipelte.

Zolika később visszakérte Benőt a húgától, majd hátára vette, és lovat utánozva, nyihogva trappolt a tó felé.

Vagy fél órát önfeledten viháncolt a gyerekcsapat a vízben. Benő volt mindig a középpont.

– Próbáljuk meg, meddig tud a víz alatt maradni! – javasolta egyikük. Később elunták ezt a játékot is, és kimentek a partra labdázni. Zolika Melindával aggódva kereste még egy darabig Benőt, de lassan felhagytak vele, és inkább beálltak a többiekhez.

Este elalvás előtt Zolika szipogott még az ágyban egy kicsit, mert vacsora után összeszidták.

– Most vehetek újat – mondta mérgesen az édesapja. – Legalább megtaláltad volna! Volt még rá szavatosság.

Pedig Benő nem volt messze. A nádasban, a szunyókáló vadkacsák mellett már órák óta ringatta a víz.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »