Sztálin nem kapott a verseiért Sztálin-díjat, de ezért kivételesen nem végeztetett ki senkit

Sztálin nem kapott a verseiért Sztálin-díjat, de ezért kivételesen nem végeztetett ki senkit

Sztálin-verseket találni, pláne magyarul, nem is olyan egyszerű, ellenben Sztálint dicsőítő költeményekkel meg tényleg tele van a padlás. Az ilyen bolsevik dithüramboszokat egy időben nagyüzemben, egymást túllicitálva gyártották a Szovjetunióban.

Illetve gyártották annak szatellitállamaiban (így sajnos nálunk is) a politikailag elkötelezett, opportunista vagy épp a megtorlástól rettegő jobb-rosszabb költők és írók.

Ezekben a fokozhatatlanul gyatra versekben Sztálin többnyire egy népmesehős, egy szektavezér és egy egyiptomi fáraó karizmatikus keverékeként tűnik fel, aki egyik kezével alkotmányoz, a másikkal megsimogat egy cuki belarusz kisgyereket, derűs kedéllyel fogadja a pirospozsgás orosz menyecskék köszöntését, leszámol a kommunizmus ellenségeivel, elhozza a békét a Földre, majd bölcs mosollyal az arcán a jövőbe tekint. Ez egy olyan műfaj, amibe tényleg bármilyen hajmeresztő hülyeség belefér: Alexandr Trifonovics Tvardovszkij orosz költő egyik művében például egyenesen a jóságos Mikulás bácsiként ábrázolja a rettegett szovjet diktátort, aki eszerint, amikor éppen nem közvetlen környezetének, valamint hazája lakosságának módszeres kiirtásán dolgozott, egy jegyzetfüzettel a kezében leste honfitársai kívánságait:

Kék vizeknél, dombon, réten száguld paripája
Nagy köpenye leng a szélben, füstöl a pipája
Erre járva, arra járva néz, beszél a néppel
Felírja a noteszába, mi az, ami még kell

Az igazi nagymenők viszont nem csak fantáziáltak Sztálinról, hanem kezet is fogtak vele, élményeiket pedig elragadtatott hangvételű versekbe öntötték. Ahogy az Új Hang folyóirat írta 1953-ban: A Sztálinnal való személyes találkozás élménye minden költő munkásságában, de azon túl: életében is mély nyomokat hagy. Egy kézfogás Sztálinnal — ez a pillanat a szovjet ember életének boldog csúcsa, legtündöklőbb mozzanata. Az újság rögtön példát is hoz Namszarajev Hocótól, Burját-Mongólia mesterdalnokától, aki vélhetően soha többé nem mosott kezet.

Én húsz évig éltem úgy a földön,
Hogy hírét sem láttam az örömnek.
Aztán egyszer — éltem legszebb napján — Azt a napot sokszor felidézem! —
Boldog voltam, verset mondtam néki,
S Sztálin elvtárs kezet fogott vélem.

Persze Sztálin költészetéről ezek nem sokat árulnak el, nagy részüket valószínűleg nem is olvasta. Mondjuk, jó kérdés, hogy egyáltalán olvasott-e bárki ilyeneket csak úgy kedvtelésből.

Az ifjú Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit a tbiliszi papi szemináriumban ragadta magával a szépirodalom; a grúz és orosz klasszikusokon kívül Goethét, Schillert, Maupassant-t, Balzacot, Thackerayt, Shakespeare-t olvasott, fejből idézte Whitmant, és hamarosan maga is megpróbálkozott a versfaragással. Csupán tizenhat éves volt, amikor 1895-ben műveivel bekopogtatott a modern grúz irodalom atyjaként tisztelt Ilia Csavcsavadzéhez, az Iveria című lap szerkesztőjéhez, akinek annyira megtetszettek a hamvas papnövendék versei, hogy a következő lapszámban le is közölte az egyiket, a Reggel címűt, mindjárt az első oldalon. Amit nyersfordításban szerencsére mi is meg tudunk mutatni:

A nőszirom is ébredezve hajbókolt a szellő előtt,
A pacsirta a magas felhőkben csengő hangján énekelgetett,
A csalogány elérzékenyülve, gyöngéd hangján ezt mondogatta:
Virágozz, gyönyörű hazám, vigadozz, iveriek földje, és te is, grúz,
Tegyél szert bölcsességre, hazád nagy örömére.

Hírdetés

A kis Dzsugasvili, avagy művésznevén Szoszelo aztán még publikált néhány romantikus verset az Iveriába, amelyek egészen népszerűnek számítottak Grúziában, és több antológiában is megjelentek akkoriban, a következő évtizedekben pedig afféle helyi klasszikusokká nemesültek – noha az embereknek gyakran fogalmuk sem volt arról, hogy ki is a szerző. Angol fordítója, Donald Rayfield is dicsérte (igaz, csak mértékkel) a poéta Sztálint, kiváltképp a Reggelt: szerinte „a költői munka igazából nem is rossz, gördülékeny képiséggel és nyelvi minőséggel egyesíti a perzsa, grúz és bizánci költészeti hagyományokat”, ami bizonyára nem rendíti meg alapjaiban a szovjet diktátorról kialakult képünket.

De ennél sokkal érdekesebb az 1907-es nagy tbiliszi bankrablás, vagyis az ún. jereván-téri expropriáció esete. Az egész Európában óriási sajtóvisszhangot kiváltó bűntény kitervelésében és megvalósításában Sztálin (aki ebben az időben Alekszandr Kazbegi grúz író regényhőse után a Koba becenevet viselte) és Lenin mellett ugyan még részt vett néhány keményvonalas, elkötelezett bolsevik, de a sikeres lebonyolításhoz szükségük volt egy megbízható belső emberre, egy együttműködő banki alkalmazottra is. Végül találtak is valakit, aki állítólag (legalábbis saját bevallása szerint) azért állt kötélnek, mert annyira rajongott az egyik szép Szoszelo-versért, amelyet Sztálin Rafael Erisztavi, az ünnepelt grúz költő tiszteletére írt 1895-ben, és amelyet maga is a legsikerültebb művei között tartott számon (a verset itt lehet elolvasni magyarul, a többit meg angol nyelven ezen az oldalon).

Persze 1907-ben Sztálin már rég nem verselt, és a későbbiekben sem nagyon tért vissza egykori szenvedélyéhez. Talán valami ciki, nőies dolognak tartotta a költészetet, ami nem illett a legyőzhetetlen Vasember-imidzséhez. Azért Sota Rusztaveli grúz nemzeti eposza, a Tigrisbőrös lovag 1941-ben megjelent orosz fordításába még egy-két ponton belejavított, alighanem kikapcsolódásképpen, hisz nem sokkal korábban ért véget a nagy tisztogatásnak nevezett hosszadalmas leszámolás-sorozat, közben pedig kitört a II. világháború.

Az anekdota szerint valamikor a negyvenes évek legvégén, Sztálin hetvenedik születésnapjának közeledtével merült fel először komolyabban a ötlet, miszerint a népek bölcs vezérének fiatalkori verseit ki kellene adni tisztességes orosz fordításban. A terv Szergej Kavtaradzétől, Moszkva bukaresti nagykövetétől származott, aki trockista elhajlóként már megjárta a börtönt és a lágert is, de csodával határos módon végül kegyelmet kapott, és most nagyon igyekezett szépíteni. A túlbuzgó diplomata először Szemjon Lipkint és Pavel Antokolszkijt, az ismert orosz költőket kereste meg a megtisztelő feladattal, akik természetesen rögtön halálos pánikba estek, hisz akár jobban sikerül a fordítás, mint az eredeti, akár gyengében, ők mindenképpen rosszul járnak. Szerencséjükre holmi betegségre vagy munkára hivatkozva ki tudtak bújni a megbízatás alól.

A következő jelölt az akkor negyven körül járó, főként műfordításból élő költő, Arszenyij Tarkovszkij volt. Ha a név ismerős, az nem véletlen; ő volt ugyanis a huszadik század egyik legfontosabb filmrendezőjének, a Solarist és a Sztalkert is jegyző Andrej Tarkovszkijnak az édesapja, aki ez idő tájt egy kis moszkvai lakásban élt családjával, nem messze a titkosrendőrség (akkor már nem a Cseka, de még nem is a KGB) Lubjanka téri székházától. Amikor egyik éjszaka arra ébredtek, hogy valakik dörömbölnek az ajtón, Tarkovszkijék első gondolata rögtön az volt, hogy íme, eljött hát a vég.

A családfő magához vette a legrosszabb esetre már jó előre bekészített kis tisztasági csomagot, majd ajtót nyitott. A folyosón három, nem túl bizalomgerjesztő külsejű úr állt, akik arra utasították, hogy tegye le a táskáját, és jöjjön el velük egy rövid kocsikázásra. Először három nagy kört tettek a Lubjanka téren, ami bizonyosan nem tett túl jót Tarkovszkij amúgy is megtépázott idegrendszerének, ezután pedig váratlanul a Kreml felé vették az irányt, és a költő hamarosan egy szürreális álomba csöppent: az épület nagytermében ugyanis a moszkvai Politbüro prominensei tartottak fényes lakomát, és épp készültek belefulladni a tengernyi kaviárba és a drága italokba.

A fejesek az asztalukhoz invitálták a megszeppent költőt, és némi kedélyes, baráti csevejt követően pár szóban vázolták is, hogy mi lenne a feladat. Hát, egy ilyen szívélyes ajánlatra nyilván nem lehetett nemet mondani, pláne egy pazar kaviárvacsora (vagy reggeli) közepén, és pláne a Kremlben, a szovjet birodalom központjában, negyvenvalahányban.

Tarkovszkij igen stílusosan egy impozáns méretű, méregdrágának tűnő krokodilbőr táskában kapta meg Sztálin összes költeményeit, a hozzájuk mellékelt szó szerinti nyersfordításokat, valamint – meglepő módon – Borisz Paszternak néhány profi műfordítását, amelyeket a Doktor Zsivágó szerzője valamilyen okból soha nem publikált. Tarkovszkij otthon ugyan készített néhány vázlatot, de sokat nem haladt. Hiába, a nagy Sztálint nem egyszerű fordítani.

Körülbelül egy hónappal később ismét lejátszódott az éjszakai látogatás, szinte jelenetről jelenetre: dörömböltek az ajtón, köröztek a Lubjanka-téren, majd betértek a Kremlbe, ahol ezúttal nem a Politbüro színe-virága, hanem csak néhány alacsonyabb rangú hivatalnok fogadta a költőt, és könnyű teával, sajttal és kenyérrel kínáltak. Hol volt már a kaviárban és vodkában úszó fényes lakoma! Közben a hivatalnokok eltűntek a krokodilbőr táskával valamelyik iroda mélyén, így Tarkovszkijnak volt ideje átgondolni az életet; arra jutott, hogy most már tényleg kivégzik, de legalábbis letartóztatják, és előtte talán még a biztonság kedvéért félájultra is verik.

Aztán mégsem így történt.

A csinovnyikok visszatértek a nevezetes krokodilbőr táskával (amit már annyit hurcolásztak, hogy ezzel alighanem be is vonult az orosz irodalom történetébe), és a költő kezébe nyomták; annyi pénz volt benne, amiből ő és a családja másfél évig gondtalanul élhetett. Megköszönték a közreműködését, majd sajnálkozva közölték, hogy Sztálin mégsem óhajtja kiadatni a verseit. Igazán kár; ha nem ilyen szerény és mértéktartó, talán kaphatott volna érte Sztálin-díjat.

források: E. Fehér Pál: Sztálin, a költő (Kritika, 1989)/Simon Sebag Montefiore: Young Stalin/Daniel Kalder: A pokoli könyvtár/Ilja Krutik & Reginald Gibbons: The Poet Who Survived Stalins Poems


Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »