Szorongató

Csak nézem, és el sem hiszem, amit látok. Mint egy rémült veréb, ott gubbasztasz a villamoson. Nyakadat behúzod, tördeled az ujjadat, néha fel-felnézel, miközben mélyeket sóhajtasz. Pörögnek a leállíthatatlan kis kerekek az agyadban. Vajon kiült az arcodra a pánik? A kurva életbe is, az már évekkel ezelőtt történt – a másik, amire gondolsz, pedig puszta feltételezés! És gondolhatod, milyen mérges vagyok, ha így beszélek hozzád. Még akkor sem káromkodtam soha, amikor nagyapád megjött a szomszédnál legurított felesek után. Elképesztő, hogyan tudták hosszú órákig egymás hátát veregetni, mekkora emberek is voltak ők hajdanán. Mire hazaért a folyosó túlvégéről, a mámor már elpárolgott a szesszel együtt, nekem pedig csak a morgás és hadonászás jutott. Persze én csak mosolyogtam, mondtam, hogy a papa kicsit mulatott Béla bácsival, azért furcsa, nehogy megrémüljél tőle.

Nagyapád gyűlölte a modern világot, ez közös volt bennünk. A múltban élt, ahogyan én is. Utáltam mindent, ami új. Emlékszel? Anyádéktól kaptam új serpenyőt a koszhadt, rommá égett helyett. Szép ékszereket a külföldi útjaitokról. Pólókat, miegyebet. De nekem csak az égett serpenyő kellett meg a nyúzott pamutnadrágom és a harmincéves otthonkám, a két ruhadarab, amelyben nem éreztem, hogy viszketek. Ültem a konyhában, a kis fekete-fehér tévé előtt, és csak hallgattam, hova tart a világ. Munkanélküliség, éhező családok, tönkrement vadiúj üzletek, népirtás Afrikában. Taps neked, kilencvenes évek! Kiskunmajsán az én időmben azért megvoltunk. Nem volt luxusautónk, sőt semmilyen autónk sem volt, nem éltünk kertes, padlófűtéses házban, de mindig pont jó meleg volt télen, és éhesen sem maradtunk. Kevéssel, de beértük, boldogan.

Budapest már más tészta volt. Jöttek a gondok, amelyekkel most nem untatlak. A gyerekek kirepültek messzire, én pedig csak tördeltem az ujjamat, ahogyan te most, csak más oknál fogva. Beköszöntöttek a nyugdíjas évek, és az ujjtördelés mellé társultak a migrének, a szívdobogás, a remegés, ájuldozás – azaz a pánikrohamok. Először amiatt, hogy éppen hol és hogy vagytok a nagyvilágban. Később már ok nélkül. És ez a nyugtalanság már többé nem hagyott el, akkor sem, amikor hazajöttetek. Belém költözött, én pedig cserébe szépen összesimultam vele.

Még korábban, egy nyári hazalátogatásotok alatt ott voltál nálunk. Emlékszem, nagyon meleg volt, szépségkirálynőset játszottunk meg bolti eladósat. Imádtad, ha kartonpapírból vágtam neked piros műkörmöket. Majd megzabáltalak, ahogy bepötyögted a két tojás és három krumpli árát a számológépbe, csigalassúsággal, nehogy letörjön az ujjadra rögzített mestermunka. Imádkoztam magamban, hogy a kevés velem töltött idő alatt megszokott dolgokat kérjél. Hogy süssek egy adag sült krumplit – mert az enyém a legfinomabb –, és hogy nézzünk egy Columbót. Vagy azt, ahogy Bud Spencer végigpofozza az elé kerülőket. „Mama, te olyan nyugodt vagy, mégis imádod a pofozkodást” – mondtad mindig, mama pedig csak bólogatott, hogy igen, mama nyugodt…

De néha ez nem volt elég, szerettél kimenni a Margitszigetre. Nem tudhattad, bár most már talán érted, hogy micsoda rettegés volt elindulnom veled. És ne kérdezd, miért, magam sem tudtam, ahogyan te sem tudod pontosan, mitől is félsz. „Mama fáradt, mama nem szép, ezért furán néznek rá az emberek. Tudod, mint Digi-dagi Daganatra, aki kergeti a halakat” – próbáltam elpoénkodni a választ egy gyereknótás viccel. De hiába, nem voltál ostoba gyerek, így szimplán azt válaszoltad, majd beöltöztetsz a szépségkirálynős ruhádba, és megfodrászolsz, bár szerinted így is szép vagyok. Tépted, húztad az előre belakkozott hajamat, visítani tudtam volna, de mosolyogtam. Miután végeztél, sietve, nehogy észrevedd, nagyjából helyrepofoztam a madárfészekre hajazó kreációdat. Rettegve az utcától, de elindultam veled. Érted. A margitszigeti nagy réten szedtük a katicákat a margarinosdobozba, hogy aztán következő nyáron, amikor újra meglátogatsz, életem árán is lemenjek a sarki játszótérig új, piros pöttyös bogarakat gyűjteni neked, ezzel is bizonyítva, hogy vigyáztam rájuk.

Sajnálom, hogy az első nagy megrázkódtatást én okoztam neked. Amikor három szívrohamból már nem tudtam visszajönni, akármennyire is próbáltam. Vagy már nem próbáltam? Látod, ezt nem is tudom. Tizenhét éves voltál, már majdnem elkezdtük az igazi felnőttkapcsolatunkat. Kérdezhettél volna mindenről, ami, látom, most foglalkoztat, amikkel küzdesz te is, de már nem válaszolhatok. Csak kérlek, a büdös francba is, ne ismételj engem. Nézz fel, engedd el az ujjadat, rázd meg magad, és vidd majd el boldogan az unokádat, akármerre is menne. Szépségkirálynős ruhában, megfodrászolva, nyugalomban, boldogan. Értem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »