„Szolidaritás, pietás, auktoritás” – Vanyó Tihamér egyháztörténész emlékére

„Szolidaritás, pietás, auktoritás” – Vanyó Tihamér egyháztörténész emlékére

Vanyó Tihamér OSB 15 évvel ezelőtt, 2005. május 27-én hunyt el. Egyháztörténészek számára megkerülhetetlen életművében okmánytárakat, elemzéseket, recenziókat, kutatásmódszertani kézikönyveket egyaránt találunk, és csak találgathatunk, mennyivel gazdagabb lehetne szellemi hagyatéka, ha nem kényszerült volna több évtizedes hallgatásra a kommunista hatalomátvétel után.

Vanyó Tihamér 1905. március 8-án született a szepességi Szomolnokon. Középfokú tanulmányait a kassai premontrei gimnáziumban kezdte, majd a Monarchia összeomlása után a pesti piarista gimnáziumban folytatta. Tanárai közül különösen fontosnak bizonyult Sík Sándor; vallásossága is ebben az időszakban mélyült el annyira, hogy az egyházi pályát válassza. Érettségi után a bencésekhez került novíciusként Pannonhalmára. 1929-ben szentelték pappá, ekkor szerezte meg tanári diplomáját is a rendi főiskolán teológia és földrajz–történelem szakos tanárként. Doktori értekezését Szekfű Gyula témavezetésével írta a győri egyházmegye 17. századi egyházlátogatási jegyzőkönyveinek feldolgozásával. A harmincas években káplánként működött Celldömölkön, Pannonhalmán 1930 és 1950 között főiskolai tanár és hitszónok, 1950–1965-ig gimnáziumi tanár volt. 100. születésnapja alkalmából 2005-ben II. János Pál pápa saját kézjegyével ellátott üzenetben köszöntötte, illetve Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök is kifejezte jókívánságait. Ugyanebben az évben hunyt el május 27-én.

Az ifjú kutató tudományos indulását inspiráló hatások közül az egyik legfontosabb a két világháború közötti időszak jeles történészének, Szekfű Gyulának a hatása. Szekfű éppen az idő tájt hívta fel a figyelmet az új- és legújabb kori plébániatörténetek megírásának fontosságára. Nem hihetjük véletlen egybeesésnek, hogy tanítványa disszertációja tárgyául is egy hasonló jellegű mikrotörténeti témát választott, amely aztán történészi tevékenységének egyik vezérfonalává is vált. Vanyó Tihamér a Szekfű köré szerveződő Magyar Katolikus Történetírók Munkaközösségének is tagja lett, és rendszeresen írt annak folyóiratába, az 1936-ban induló Regnumba. Másik meghatározó szellemi közege természetesen Pannonhalma volt. A Pannonhalmi Szemle 1926–1944 között az egyetlen tudományos jellegű rendi periodikának számított, és elsősorban a szellemtudományok köréből, majdnem kizárólag rendtagoktól közölt írásokat. A folyóiratnak két külön sorozata is volt, a Pannonhalmi Füzetek és A Pannonhalmi Szemle Könyvtára. Utóbbiban Vanyó több művel képviseltette magát.

Egy helyi és egy országos, egyaránt katolikus világnézetet tükröző periodika jelöli ki tehát azt a szellemi teret, amelyben elkezdte tudományos pályafutását. Ebbe kell belehelyeznünk vatikáni kutatásait, amelyre három alkalommal nyílt lehetősége. Először 1930-31-ben töltött el nyolc hónapot a Vatikáni Levéltárban. Útja két forráspublikációt eredményezett, amelyek a Pannonhalmi Főiskola könyvei sorozatban jelentek meg. Az első a magyar püspökök ad limina jelentéseit foglalta magába, és több mint két és félévszázados időtartamot ölelt fel (Püspöki jelentések a magyar Szent Korona országainak egyházmegyéiről 1600–1850. Pannonhalma, 1933). A másik a bécsi nunciatúra magyar vonatkozású anyagát tartalmazta egy jóval szűkebb, nem egészen két évtizedes periódusból (A bécsi nunciusok jelentései Magyarországról 1666–1683. Pannonhalma, 1935). Ezek mellett meg kell említenünk egy rövidebb és egy hosszabb publikációt a tridenti zsinat rendelkezéseinek végrehajtásáról.

Második római útjára 1934–35-ben került sor. A kutatási feladat ez alkalommal a 18. századi, magyar vonatkozású kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvek (processzusok) felkutatása és publikálása volt. A munkát megosztva végezte Gerendás Ernővel, aki azonban nem csinálta meg a rá osztott feladatot, így az ekkor felkutatott anyagot nem publikálták, hanem csak német nyelvű bevezetője jelent meg 1949-ben, a már megváltozott körülmények miatt Bécsben.

Hírdetés

A második római kutatóutat 33 évnyi szünet követte. A kiépülő kommunista diktatúra nemcsak a Vanyó által képviselt katolikus szellemű (egyház)történetírást, hanem természetesen a vatikáni kutatóutakat is lehetetlenné tette. Az ő személyén és pályafutásán keresztül mérhetjük le azt a veszteséget, amely a magyar egyház-, de általában a magyar történetírást érte ezekben az évtizedekben. Húsz évet kellett várni arra, hogy a hallgatás megtörjön: a harmadik kutatóútra ugyanis 1968–69-ben került csak sor. Ismét a bécsi nunciatúra levéltárának magyar vonatkozású iratai között kutatott. A vaskos okmánytár (A Bécsi Pápai Követség levéltárának iratai Magyarországról 1611–1786. Budapest, 1986) életműve megkoronázásának tekinthető. Kiadását az Akadémiai Kiadó vállalta, ami jelezte a politikai légkör enyhülését. Visszatérését a magyar történelemtudomány kereteibe a kommunista rendszer üldözését, mellőzését szintén megtapasztaló Kosáry Domokos és Benda Kálmán segítették, illetve meg kell említenünk R. Várkonyi Ágnes nevét is.

A harmadik vatikáni kutatóút a szó szoros és átvitt értelmében is kiszabadította abból a remeteéletből, amelyet a megelőző húsz évben Pannonhalmán töltött. Erre az okmánytár mellett bizonyíték az a számos ’70-es és ’80-as években megjelent írás is, amelyekkel több évtizedes hallgatás után jelentkezett, és amelyekben a vatikáni kutatásokkal, az ott található és kiaknázható forrásokkal foglalkozott. Jóllehet a bécsi nunciatúra iratainak kiadásához egy szinte könyv terjedelmű előszót írt, a mű kiadása előtti években több tanulmányt is szentelt a témának a Levéltári Közlemények, a Vigilia, illetve a Történelmi Szemle hasábjain. Utolsó munkája, amelyben az egyháztörténeti források művelődéstörténeti jelentőségével foglalkozott, 1991-ben jelent meg a Századokban.

(A cikk eredeti, teljes szövege az alábbi linken érhető el.)

Szöveg és fotó: Kruppa Tamás/MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport / Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »