„Szívből korcsolyáztam, az emberek ezt érzik”

Ha valaki csak a világversenyek dobogósaira kíváncsi, annak talán elkerülte a figyelmét Misa Ge neve. Az üzbég színeket képviselő versenyző azonban a műkorcsolya-rajongók körében évek óta elképesztően népszerű, ugyanis ő a mezőny egyik legnagyobb művésze. A milánói vb volt pályafutása utolsó versenye, a gála előtt beszélgettünk vele.

A tavalyi helsinki világbajnokságon azt mondta, nem tudja, folytatni fogja-e még az olimpiai szezonban is. Miért döntött végül a maradás mellett?

Sok mindent át kellett gondolnom, néhány hónapig mérlegeltem. Elsősorban tudnom kellett, hogy az üzbég szövetség akarja-e, hogy még egy évet versenyezzek. Hosszú éveken át minden teher az én és a szüleim vállát nyomta, úgyhogy fontos volt tudnom, az olimpiai szezonban mit akar a szövetség. Aztán persze azt is ki kellett derítenem, az ízületeim kibírnak-e még egy szezont. Bár nem csinálok őrülten nehéz ugrásokat, a triplák is nagy nyomást jelentenek az ízületekre. Végül elkészült egy terv, hogy hogyan tudom abszolválni a szezon öt versenyét úgy, hogy egészben maradjak.

Változtatnia kellett az edzésmódszerein?

Rengeteget. Eljutottunk egy pontra, ahol pontosan számolnunk kellett, hány ugrást csinálhatok egy edzésen, hogy ne terheljem túl a szervezetemet. Még ha úgy is éreztem, hogy egyik vagy másik ugrást gyakorolnom kellene, le kellett állnom, mert a szervezetem azonnal tiltakozni kezdett. És még így is az egész szezonban fájdalmaim voltak.

Hány ugrás volt engedélyezve egy-egy edzésen?

Ez attól is függött, hol jártunk éppen a szezonban, milyen messze volt a következő versenyem. Édesapám, aki egyben az edzőm is, minden napra lebontva részletes tervet készített. Minden nap más volt, a pillanatnyi kondíciómhoz és egészségi állapotomhoz igazítva.

Milyen elvárásokkal vágott neki a szezonnak? Voltak konkrét céljai, vagy egyszerűen csak ki akarta élvezni ezt az utolsó idényt?

Fejlődni akartam mindenben, amiben tudok, s persze úgy bánni a testemmel, hogy a szezon végéig bírjam. Nem üldöztem lehetetlen célokat, amik kinyírtak volna, de igyekeztem javítani minden apró részleten. Így is sokat szenvedtem, de legalább nem nyúltam ki!

Mindig is azt mondta, nem az érmekért korcsolyázik, de valószínűleg óriási elégtételt jelentett, amikor a francia Grand Prix-n végre felállhatott a dobogóra, és pályafutása utolsó versenyszezonjában megszerezte első GP-érmét…

Igen, ez kétségkívül nagy eredmény volt. Mindenkinek más céljai vannak – a mi kis csapatunknak egy GP-bronz nagy dolog. Néhányszor közel voltam már hozzá, hibátlan programokat korcsolyáztam, de egy hajszállal lecsúsztam a negyedik helyre. Akkor kicsit csalódott voltam. De ez a francia GP-érem talán nem is nekem jelentett a legtöbbet, hanem a szurkolóimnak. Visítoztak, tomboltak! Én is boldog voltam, de ők még inkább. Hosszú ideig vártak erre, és végre ünnepelhettek.

Néhányan viszont háborogtak, hogy amikor végre ott állhat a dobogón, akkor a szervezők nem rendes érmeket, hanem műanyag csillagokat adtak az első háromnak…

Amikor találkoztam az orosz rajongóimmal, kaptam tőlük egy saját készítésű, rendes érmet. Ez nagyon jólesett.

A francia Grand Prix-re ehhez képest majdnem el sem jutott, mert – ahogy gyakorlatilag egész pályafutása során – gond volt a vízumával…

Igyekszem nem idegeskedni emiatt, mert úgysem tudok mit kezdeni vele. Sosem az volt a probléma, hogy mi adtunk volna le valamit későn. Sokszor eleve későn érkezett a meghívólevél, vagy gyors egymásutánban volt két nemzetközi versenyem, s a kettő között csak egy hét vagy tíz nap állt rendelkezésünkre az összes papírmunka elvégzésére. A nagykövetségeknek és a konzulátusoknak ez általában túl rövid idő. Néha egyszerűen csak kelletlenek, és nem érdekli őket, hogy neked valami versenyed van. Az sem javít a helyzetemen, hogy édesapám és én két különböző ország útlevelével utazunk. A milánói vb előtt sem mentek simán a dolgok. Amint hazaértünk Pjongcsangból, azonnal benyújtottam az igénylést az olasz nagykövetségen. Kaptam is időpontot: április 9-ére! (A vb március 25-én ért véget – a szerk. megj.) Aztán egy hétig idegeskedhettünk: felhívtuk a szervezőket, azok kapcsolatba léptek a nagykövetséggel, a nagykövetség válaszolt nekik, a szervezők felhívták a szövetségemet, a szövetség felhívott engem, és sikerült szerezni egy korábbi időpontot! Csak néhány nappal indulás előtt kaptam meg a vízumot.

Ez óriási stressz lehet egy sportolónak…

Hírdetés

De tényleg nem tehetek semmit, egyszerűen ez van. A szövetség próbálhat akárhogy segíteni, ők Üzbegisztánban vannak, úgyis mindent magamnak kell elintéznem. (Misa Ge Pekingben, Los Angelesben és Moszkvában készül fel a versenyekre – a szerk. megj.) Az emberek néha irigykednek, hogy nekem mennyivel egyszerűbb dolgom van, mint a nagy országok válogatottjainak, kisebb a konkurencia, több lehetőségem van. De azt nem látják, milyen helyzetekkel kell megküzdenem nap mint nap. Sok szempontból nekem jóval nehezebb a dolgom, mint nekik. A szüleimnek két állásban kell dolgozniuk, és természetesen nekem is pénzt kell keresnem, hogy versenyezni tudjak. Aztán a rengeteg macera a vízumokkal… Reggelig sorolhatnám. Ezt az emberek nem látják. Arra kérnek, ó, Misa, maradj még egy szezont, de ők csak a saját nézőpontjukat ismerik, az öt perc csillogást látják. Arról fogalmuk sincs, hogy az évek alatt milyen elképesztő terheket kellett vállalnia az egész családomnak.

Vagyis most már tényleg visszavonul?

Igen, nagyon úgy tűnik, hogy itt a vége.

Pjongcsangban viccesen megjegyezte, hogy négy év múlva Pekingben is ott lesz, vagy edzőként, vagy koreográfusként, esetleg a szervezőbizottság tagjaként.

Ez elég valószínű. Addig még van négy év, és sok különböző terület van, amit szeretnék kipróbálni. Szívesen lennék részese egy újabb olimpiának, most egy más szerepkörben.

Miben volt más a szocsi és a pjongcsangi olimpia?

Vicces módon mind a két helyen otthon éreztem magam, hiszen orosz és koreai gyökereim is vannak. Európa és Ázsia nyilván különbözik, de a maga módján mindkét kontinens nagyon egyedi. Ami a teljesítményemet illeti… Négy évet öregedtem, de ennek van előnye és hátránya is. Tapasztaltabb és okosabb vagy, de persze a tested már nem úgy működik, mint korábban. Úgyhogy ésszel kell felkészülni, hogy minden rendben legyen. De egy olimpia mindig különleges.

A milánói vb volt az utolsó versenye. Milyen érzésekkel lépett jégre?

Annyi érzés kavarog az emberben, hogy azt nem lehet pár szóban összefoglalni. Boldogságot érzel, de azzal egyidejűleg valami lüktetést is a fejedben… És az összes év végigfut az agyadon egy szempillantás alatt… Nagyon megható az egész. De boldog vagyok, hogy ilyen versennyel köszönhettem el, és ilyen nagyszerűre sikerült a búcsúm.

Amikor befejezte a kűrjét, sokan sírtak a nézőtéren és a tévéképernyők előtt is.

Szívből korcsolyáztam, és az emberek ezt érzik. Ez az egyik dolog, amiért ezt csinálom, szeretném megérinteni az embereket. Igazi érzelmeket kiváltani belőlük. Nagyon örülök, hogy a nézők vevők erre.

Köztudott, hogy saját magának koreografálja a programjait. Az idei két programjával szeretett volna valami különleges üzenetet is közvetíteni?

Mind a rövidprogramomnak, mind a kűrömnek két története van. Az első maga a zene, a második pedig egy szubjektív történet, a saját sztorim, de tulajdonképpen mindenki azonosulhat vele. A rövidprogramomat az Ave Maria egyik feldolgozására korcsolyázom, és a Szívfájdalom címet adtam neki. Életünk során rengeteg keserves percet átélünk, és néha visszatekintve is úgy érezzük, azok a sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen. Egyúttal viszont arra is rádöbbenünk, ezek a fájdalmas helyzetek is kellettek hozzá, hogy azzá legyünk, amik most vagyunk. Ez a saját történetem, és mindenki története. Hasonló a kűröm is, amelynek címe: Fiatalságunk emléke. Bár még csak huszonéves vagyok, már sok helyen jártam, sok mindent láttam, persze nem annyi mindent, mint a szüleim vagy más idősebb emberek. Mindenkinek van olyan időszaka, amire szívesen emlékszik vissza, a gyerekkora vagy az egyetemi évek… Az első szerelem, az első séta a folyóparton, a pillanat, amikor először fogta meg valaki kezét, vagy először nézte együtt valakivel a csillagokat… Az első csók… Mindannyian átéltük ezeket, még ha különböző módokon is, és az emlékek örökre a szívünkben maradnak.

A gálaprogramjaiban egy másik arcát mutatja meg: a vicces, kicsit őrült srácét…

Mert én ilyen multifunkciós vagyok! Szeretem a drámát, de szeretem a komédiát is. Szeretem azokat a dolgokat, amelyek megnevettetnek, de azokat is, amelyek megríkatnak.

Bizonyára sokféle művészeti ágat követ…

Így van. Bármi inspirálhat, egy képzőművészeti galéria, egy operaelőadás, egy DJ koncertje…

A műkorcsolyában a következő szezontól több szabályváltozás várható, ezek koreográfusként önt is érinteni fogják.

Sok a pletyka a változásokkal kapcsolatban, de meg kell várnunk a nemzetközi szövetség kongresszusát, hogy végül mely módosításokat fogadják el.

Az egyik pletyka arról szól, hogy a mostani rövidprogram és kűr helyett egy technikai és egy kreatív programot kellene bemutatniuk a versenyzőknek.

Ezekről a dolgokról több száz ember konszenzusa alapján kellene dönteni. Számomra a fő cél az, hogy népszerűbbé tegyük a műkorcsolyát. Ahhoz, hogy kitaláljuk, hogyan érhetjük ezt el, vitákra, ötletbörzékre, javaslatokra van szükség. Ha népszerűbb lesz a sportág, több embert nyerhetünk meg neki, új szponzorok és tévétársaságok jönnének, ez új lehetőségeket teremtene számunkra.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »