Szilágyi István író: most még vesztesebbek vagyunk

Szilágyi István író: most még vesztesebbek vagyunk

Egy kalandos ifjúkort és egy tevékeny, gazdag írói pályát ismerhetett meg a közönség szerda este a kolozsvári Bulgakov kávéház és az Erdélyi Magyar Írók Ligája Álljunk meg egy szóra! című közös beszélgetéssorozatán, amelynek ezúttal Szilágyi István kolozsvári író volt a vendége.

08_szilagyi istvan bulgakov_F_szentes zagon_b(fotók: Szentes Zágon)

Az állandó házigazda, László Noémi a meghívott egy korábbi interjúban mondott szavait idézte, amely szerint a magyarság nagyon sokat vesztett a 20. században. Szilágyi szerint most még vesztesebbek vagyunk, mint az interjú megjelenésekor.

„Kegyetlenebbek lettek a mostani idők, mint a régiek. Nem is tudjuk, hogy Kolozsvár – ahol még van némi kultúramaradvány – még mindig mennyivel elviselhetőbb, mint az ország szinte valamennyi városa. A mostani túltesz minden eddigi pusztulásunkon. És nemcsak a miénken, hiszen a ménesgazda románok sokkal vesztesebbek, mint mi. Ők ötmillió nyugatra szakadt nemzettársat vallanak be, holott ennél jóval több van” – fogalmazott Szilágyi István.

Távolodó menetoszlop

László Noémi felidézte, Szilágyi alig pár éves volt, amikor Zilahon egy híd alatti betonhengerbe rejtőzött néhány másik gyerekkel, miközben fölöttük második világháborús harckocsik vonultak át. Az író szerint akkor, gyerekfejjel nagyon is jól és biztonságban érezték magukat az adott helyzetben. „Már nem vagyok elbújva alattuk, megyek velük, és látom, hogy a tankok és a vezetőik egyre öregebbek, közben pedig a menetoszlop elejét már látom eltűnni. Furcsa vízió ez” – mondta Szilágyi, mire László Noémi felidézte az író egy korábbi mondatát, miszerint „az emlékeink velünk együtt öregszenek”.

A Kolozsváron született író kétéves korától 14 éves koráig élt Zilahon, amelynek akkoriban a maga nyolcezer lakosával, nyolc itatójával, állataival és rendezett életével „megvolt a levegője”. Apját 43-ban a Don-kanyarhoz vezényelték, majd eltűntnek nyilvánították, anyja a háború után egyedül kezdte el újjáépíteni a családi házat, többek közt az eltűnt családfő eladott ruháiból.

20_szilagyi istvan bulgakov_F_szentes zagon_b

Szilágyi szerint még a világháború után is jól éltek a „jobb népek” a városban, de aztán jött az a rendszer, amely megbüntette azt, aki dolgozott. A zilahi gyerekek rendszeresen őrt álltak a város utcáin, hogy még időben figyelmeztethessék a dolgozó felnőtteket, ha jött az „ellenőrzés”. Közben a háborúból a környéken maradt robbanószerek több gyerek halálát okozták, Szilágyi viszont jó gyereknek számított, főleg azért, mert anyja rendszerint nem tudott az általa összeszedett puskákról.

A mozdonyok és a római jog

Tizennégy éves korában Kolozsvárra ment, mozdonyvezető szeretett volna lenni, amivel szép summát lehetett szakítani akkoriban, ám amikor kiderült, hogy enyhén rövidlátó, meghiúsultak ebbéli tervei. Ezután beiratkozott a jogtudományi karra, a tananyag ugyanis a távoli múltban kezdődött, ezért érdekelte. Amikor azonban megírta az első novellát, többé már nem érdekelte a római jog, mert folyton azon járt az esze, hogy hogyan lehetne valami másképpen, mint ahogy van. „Mindig úgy voltam vele, hogy ami nyilvánvaló, az nem érdekes, csak amit ki kell gondolni” – osztott meg csak úgy mellékesen egyfajta művészi hitvallást a hallgatósággal Szilágyi.

Az is elhangzott, hogy 25 éves korára minden megtörtént vele, ami fontos: bejárta az országot, dolgozott nehézgépgyárban, majd ezután 50 éven át úgymond ki sem mozdult Kolozsvár éppen aktuális szépirodalmi szerkesztőségéből, hiszen előbb az Utunkat szerkesztette, majd a rendszerváltozást követően az azt váltó Helikon alapító főszerkesztője lett.

03_szilagyi istvan bulgakov_F_szentes zagon_b

Az Utunknál egyébként valóságos mamutszerkesztőség volt, csaknem ötven emberrel, de közülük jó néhányról nem lehetett tudni, hogy pontosan mit is keres ott. Persze azért tudták, és óvakodtak is az ilyen kollégáktól. „Visszagondolva az Utunk akkori világára, ma is elcsodálkozom, hogyan tudtunk megírni akkoriban olyan novellákat, regényeket, verseket, amelyeknek egy jó részét ma sem kell szégyellnünk” – fogalmazott az író.

Száz szál cigaretta

Szilágyi visszaemlékezett Létay Lajos főszerkesztő alsó fiókjára is, ahová a megjelenésre nem szánt kéziratokat süllyesztette el, és mivel Létay keze kicsi volt, a fiók pedig mély, az újabb kéziratok egyre bennebb tolták a régieket, amelyek így „megdöglöttek”. Az azonban egy ki nem mondott megegyezés volt kettejük között, hogy amit Létay nem süllyesztett túl mélyre, de maga azért nem bólintott rá a megjelenésükre, azt Szilágyi főszerkesztő-helyettesként megjelentethette saját szakállára, amíg a főszerkesztő „elutazott az elvtársakhoz Bukarestbe”. Az egyes lapszámok anyagának jóváhagyására azonban rendszerint késő éjszakáig kellett várni, így Szilágyi abban az időszakban gyakran száz szál cigarettát is elszívott naponta.

Szilágyit egyébként mindössze 3-4 alkalommal „állították elő” és próbálták erőszakkal beszervezni az állambiztonsági szervek, ám, mivel nyilvánvalóvá tette, hogy neki nem derogál visszamenni a nehézgépgyárba dolgozni, felhagytak a próbálkozásokkal. Szekus dossziéját és egykori tapasztalatait nem akarja könyv formájában feldolgozni, mert azt tapasztalta, hogy akik ilyenre adják a fejüket, óhatatlanul elhallgatnak, elnéznek bizonyos dolgokat, míg másokat „megtaposnak”. Mivel az idő jócskán eltelt, László Noémi megígérte, hogy egy következő alkalommal folytatják majd a beszélgetést az íróval, aki a végén felolvasott két rövid írást a közönségnek.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »