Szerzetesek visszaemlékezése az 1938-as eucharisztikus kongresszusra – Első rész

Szerzetesek visszaemlékezése az 1938-as eucharisztikus kongresszusra – Első rész

Újabb sorozatot indít honlapján a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája a jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való készület jegyében, mely során szerzetesek osztják meg gyerekkori emlékeiket az 1938-ban szintén Budapesten rendezett világeseményről. A sorozat első részében Nemeshegyi Péter jezsuita atya mesél.

1938-ban 15 éves voltam, és nagy várakozással tekintettem az eucharisztikus kongresszusra. Az iskolában nem volt előkészület, mert evangélikus gimnáziumba jártam. Nem voltak ellenségesek, de ez mégsem az ő ünnepük volt.

Nálunk a templomban sokszor hirdették a kongresszust, és az Új Nemzedék is írt róla. Arra is buzdítottak, hogy mindenki ahogy tudja, díszítse fel a házát. Én egy pápai címert készítettem papírból – nem volt nagy remekmű –, és azt kitettem az erkélyünkre.

A különböző rendezvényeken, amelyiken csak lehetett, részt vettem. Először is a középiskolások számára volt egy hatalmas nagy közös szentmise a Hősök terén. Az oltár oda volt építve a millenniumi emlékmű két oszlopsora közé, fából készült, azt hiszem. Ott fent a magasban miséztek az érsekek, püspökök és a pápai legátus. A pápai követ – aki a kongresszuson XI. Piusz pápát képviselte –, Eugenio Pacelli bíboros hosszú, vékony, aszketikus alakja nagyon impozáns volt. Akkor láttam őt először. Később pápaként is impozáns személyiség volt.

A városligeti csónakázó tavat – jól ismertem, szerettem nagyon, ott laktam a közelben, oda jártunk csónakázni –, azt lecsapolták, hogy több hely legyen. Úgyhogy ezen a misén tele volt diákokkal a tó, és tele volt az emlékmű előtt a tér is. Rengeteg, rengeteg áldozó volt, azt hiszem, Magyarországon nem történt még ilyen, hogy ennyi fiatal gyűlt össze, akik így az Úr Jézussal találkoztak.

A Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam akkor. Ott is toboroztak tagokat a Regnum Marianumba. Drága jó édesanyám éppen abban az évben halt meg, hosszú betegség után. A lelkiatyám, akihez akkor jártam, ő mondta nekem: „Fiacskám, gyere a Regnumba, az jót fog neked tenni!” Attól kezdve nagyon buzgó cserkész is lettem. Mint regnumos cserkész voltam jelen a férfiak éjszakai szentségimádásán. Sőt, szolgáltam is, nemcsak részt vettem. Az volt a feladatom, hogy a nyakamba akasztottak egy kosarat, gyertyák voltak benne, és azt kellett az emberek között körbevinnem, árulnom.

Először a magasból hallatszottak a szentségimádást kísérő elmélkedések, amelyeket Csávossy Elemér és Bangha Béla jezsuiták tartottak. Akkor hallottam Bangha Bélát beszélni, és utána olvastam valahol, hogy ő akkor már halálos beteg volt. És érezte, hogy nemsokára meg fog halni, de még fölkérték őt, hogy legyen az egyházi vezetője ennek a kongresszusnak. Persze voltak mások, akik a szervezési ügyeket intézték, ő a lelki dolgokért volt felelős. És ebbe teljes erejével belevetette magát. Amikor ott éjszaka az elmélkedésben mondta az imáját, úgy tudott beszélni – mivel közel érezte már magához az élete végét –, mintha valaki egy kápolnában egyedül lenne, és beszélgetne Jézussal.

Mondták, az, hogy ennyi férfiember együtt járuljon szentáldozáshoz, csodálatos dolog még Magyarországon is. Bangha Béla atya ezt látván odasúgott az egyik barátjához, Kiss Zoltán prelátus úrhoz: „Zoltánom, tudod-e, hogy most éljük meg életünk legszebb napját?” Nagyon szerette volna ugyanis, ha a világi férfiak is aktív szerepet vállalnának az egyházban.

Hírdetés

Tehát ott árulgattam a gyertyákat. Előtte a nők körében eladtam az összeset, ami a kosárban volt. A férfiaknál nehezebben ment, ők nem voltak annyira lelkes vásárlók, hiába mondta a hangosbemondó is, hogy kell majd a szentségimádás közben gyertyát gyújtani, mégis jópár gyertya a nyakamon maradt.

Egy másik este volt a hajós szentségimádás, amire szintén elmentem, oda nem a regnumosokkal, hanem egyedül. Az Oltáriszentséget egy kis dunai gőzös szállította, ott volt Pacelli bíboros és még sokan, szépen ki volt világítva a hajó. Ment fölfelé, megkerülte a Margitszigetet, ha jól emlékszem. Mi meg a Duna két partján imádkoztunk.

Az egész kongresszus záró ceremóniája egy nagy körmenet volt. Az még az Egyház régi képét mutatta. Nem vettem részt a körmenetben, de az Andrássy út közelében, a Lendvay utcában volt a lakásunk, így csak lementem az Andrássy útra, és onnan néztem, ahogy ment végig a körmenet. Láttam a vonulást: különösen impozánsak voltak a bíborosok, akik az akkor még szokásos cappa magnát, egy legalább négy méter hosszú palástot viseltek, az ebben haladást két uszályhordozó segítette hátulról. A bíborosoké általában skarlátvörös volt, azonban Serédi Jusztinián bíborosnak fekete, mert ő bencés volt; utána haladt a kármelita Adeodato Piazza velencei bíboros, ő pedig fehér cappa magnát viselt. Aztán jöttek a mindenféle előkelőségek, Horthy Miklósné is, aki a kongresszus fővédnöke volt, ő is részt vett a felvonuláson.

A terv szerint a körmenet a Hősök terén zárult volna szentségi áldással, de láttam, hogy elkezdenek gyűlni a viharfelhők. Hát, mit csináljunk, bevallom, én akkor egy kicsikét gyáva voltam, és gondoltam, hogy szép dolog megvárni ennek a nagy menetnek az elvonulását, de biztosabb hazaiszkolni. Szaladtam, és pont hazaértem, mire a nagy zuhé jött. A nagy zuhénak persze az lett az eredménye, hogy eláztak a cappa magnások, úgyhogy az evilági pompa ezáltal egy kicsit megkérdőjeleződött.

Ez volt az egész világ hódolata az Úr Jézus Krisztus, a mindenség Ura, Krisztus Király előtt. A politikai világban akkor már szintén igazi nagy viharfelhők gyülekeztek, és egy évre rá kitört a második világháború. Már a kongresszus alatt ennek az előszelét lehetett érezni, mert Hitler akkor már hatalmon volt, és a német katolikusoknak megtiltotta a kongresszuson való részvételt. 1938 májusában még minden szépen lezajlott, de ez volt az utolsó nagy nyilvános megjelenése a katolikus Magyarországnak és a katolikus világnak. Utoljára még megjelent a régi időknek az egyháza teljes díszes pompájában, de már gyűlni kezdtek a viharfelhők… Ezt diákként is érzékeltük.

Bangha Béla jezsuita atya írta az eucharisztikus kongresszus himnuszának szövegét, amit még most is éneklünk: „Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat…” Az akkori közhangulatot pontosan ki is fejezte e sora: „…millió szív egybecsengjen, magasztalja az Urat.” Ezt énekeltük nagy buzgósággal.

Forrás: Szerzetesek.hu

Fotó: Wikimedia Commons; Fortepan.hu

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »