Szeretet, kíváncsiság, empátia

Szeretet, kíváncsiság, empátia

Szarka Ágota ma lenne ötvenéves, de már hét éve visszament a Teremtőhöz. A Magyar Nemzet főmunkatársa volt, belpolitikai újságíróként kezdett, közel tíz évig dolgozott lapunknál. Azt a fajta nemzeti érzelmű, keresztény szellemiséget képviselte, amely a Magyar Nemzet olvasótáborának zömét is jellemezte, jellemzi. Megírta emlékezetes riportjait a tönkrement magyar családok kilátástalan életéről, a 2006. őszi rendőrterror áldozatairól, a rabló privatizációról. A halála előtti napon két cikke jelent meg a Magyar Nemzetben: egyiket a Szent Koronáról írta, a másikban megszólaltatta Wittner Máriát. A délvidéki próbaperről, valamint a 2006 őszén jogsértést szenvedett emberek ügyéről szóló írását már nem fejezte be. Nem jutott el a kárpátaljai misszióba és az El Camino zarándokútra sem, hiába tervezte. Szeretettel teli és szerethető ember. Kíváncsisága, empátiája minden írásán otthagyta személyisége vízjelét. Hálásak lehetünk, hogy velünk volt. (Laczik Erika)

Szétszórt kenyérmorzsák a nyári aszfaltról

Szarka Ágota (1966–2009)

Kimondottan bájosak voltak: a koromfekete hajú, kilenc év körüli kislány, élénk színű rövid szoknyában és a nyurga fiú, aki lehet, hogy egy kicsivel több volt tízévesnél: kézen fogva bandukoltak a rekkenő hőségben, komoly arccal kerülgetve a Nefelejcs utca járdáján tollászkodó galambokat, amik lustán rebbentek szét a közeledő léptek hallatán. Igazi nyári gyerekszerelem, lehet, hogy az első – gondoltam, és saját kölyökkorom jutott az eszembe. Más lehet itt felnőni: a fülledt levegőjű, zárt udvarok gangjain, az örökké zajos utcák kirakatai előtt, a poros, hajléktalanoktól és kutyaürüléktől szagló kerület tenyérnyi parkjaiban. De a szerelem biztosan ugyanolyan. Én az Öregszőlőben töltöttem gyermekkorom vakációit: szüleim kora tavasztól késő őszig kiköltöztek a városból a nagyapám ötholdas birtokából megmaradt ezer négyszögöles „telekre”. Petróleumlámpával világítottunk, teknőben fürödtünk, az ásott kút volt a frizsider, és a környéken egyetlen televízió volt, Csaláéknál. Szomszédunkban, Megyeriéknél hat irgalmatlanul rossz „saját gyerek” mellett négy-öt állami gondozott cigány – enyhe értelmi fogyatékos – fiú és lány is nevelődött. Ha Gyuri bácsinak olyan kedve volt, esténként sorba állította a rengeteg gyereket, a lábával ütötte a taktust, mi meg énekeltük a „Rózsa Sándort”. Mint az orgonasípok: a sor végén én álltam hétévesen, a legelején meg a Gyurka, aki már kijárta a hetedik osztályt. Minden reggel ki volt osztva a munka: horolás a konyhakertben, gyomlálás, zöldet szedni az állatoknak – amíg nem végeztünk, nem mehettünk játszani. De aztán miénk volt az egész határ. Meg a homokbánya, ahol boszorkánykereket szedtünk és leugráltunk a meredek partfalakról, ahol kivájt odúikban a füstifecskék százával fészkeltek. Vég nélküli „késezés” a szőlő között (a vesztesnek, aki rendszerint én voltam, orrával kellett a homokból kitúrni a levert fapálcát), nyaktörő gurulások az ócska traktorkülsőben a domboldalról, fára mászás, nagy csavargások, a környékbeli gyümölcsösök dézsmálása (ezért persze sokszor kikaptunk). Estefelé korgó gyomrunk hajtott haza. Juliska néni hihetetlenül nagy szilvalekváros vagy cukros-zsíros kenyeret kent mindnyájunknak, alig bírtuk tartani, míg a tyúklétra fokain ücsörögve megettük. Esténként szüleink a teraszon beszélgettek a petróleumlámpa mellett, mi hunyót játszottunk a sötétben. Akkoriban milyen végtelennek tűnt a nyár, pedig egy pillanat alatt elszállt egy nap… – tűnődtem, miközben figyeltem a gyerekpárt. Olyan komolyak, úgy viselkednek, mint a felnőttek – gondoltam, mikor megláttam, ahogy a fiú hirtelen, minden látható előzmény nélkül könyökével hasba vágja a lányt, majd karját ráncigálva ösztökéli, hogy jöjjön tovább. A járókelők kikerülték őket. A fiú élénken gesztikulálva magyarázott valamit, aztán elindult. Csak a zebránál nézett hátra. A lány lehajtott fejjel, kissé görnyedten, de ment. Nem sírt. A zebrán már együtt ballagtak át. A fiú hadonászva magyarázott tovább. A peckesen sétálgató galambok szétrebbentek, ahogy az egyik ablak kivágódott a házunk földszintjén. A Nefelejcs utcát üvegcsörömpölés, ordítás verte fel. – Na, már megint kezdik, az asszony biztos ma kapta meg a jövedelempótlót vagy a családi pótlékot – mondta köszönés helyett Szlovák néni, miközben két botjára támaszkodva elbicegett a közért felé. A galambok már várták a poros fák alatt, a téren. Egy nejlonzacskóból kiszórta eléjük a gondosan összegyűjtögetett kenyérmorzsát.

Megjelent 2000. augusztus 30-án

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 31.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »