Szeretem a chardonnay-t

Szeretem a chardonnay-t

Ilyen kijelentés ritkán hangzik el manapság a boros szubkultúrákban. A chardonnay ugyanis kilencvenes évekbeli tündöklése után előbb az ínyencek, majd a sznobok körében is rengeteget veszített elismertségéből. Az inga leng, divatok jönnek-mennek, a piac és az ízlés túlkompenzál. Az Újvilág chardonnay-val és cabernet sauvignonnal csinálta meg magát, a rohamos fejlődés nyomán akkora mennyiségek kerültek a szomjasak poharaiba, aminek szükségszerűen elhidegülés kellett legyen a következménye.

Amiből rengeteg van, azt megunjuk. Más dolgok után kell néznünk, amelyek egyedibbek. Pláne, hogy ezek a chardonnay-k tényleg hasonlóak voltak mind. Egyforma illatúak, testesek, zamatosak, könnyen érthetőek, függetlenül attól, melyik kontinens melyik szegletében termett a szőlő, amelyből készültek. Chardonnay-ból a képzett mesterek szinte bárhol-bármikor olyan bort csináltak, amilyet akartak. Nem kellett hozzá más, csak tiszta technológia, jó hordó, fegyelem és elszántság. A mennyiségi nyomás és az uniformizálódás eredményeként ütötte fel a fejét az ABC-jelenség. Bármit, csak ne chardonnay-t, ne cabernet-t.

Közben simán elfelejtettük, hogy a világ legnagyobb száraz fehérborai is chardonnay-ból készülnek Burgundiában, meg hogy a tengerentúlon és itthon is maradtak, akik komplexitást és komoly élvezetességeket tudnak kihozni belőle. Míg húsz évvel ezelőtt nem volt fehér mifelénk, amelyet lelkesebben csodált volna körbe a publikum, addig ma már esélye sincs egy furminttal szemben. Ami a kevésbé tudatos-ideologikus fogyasztókat illeti: ők is elvannak az irsaikkal, a cserszegikkel, a rozékkal.

Én még chardonnay-val kezdtem. Szőke Mátyáséval, aki Gyöngyöstarjánban készített illatos és vibráló borokat belőle, igazi élmény volt találkozni velük. A következő kultúrsokkért az egri Gál Tibornak lehettünk hálásak, az ő chardonnay-i már fajsúlyosabbak voltak. A barrique erjesztés-érlelés jegyeit ugyan furának éreztük kezdetben, mégis hamar megszoktuk és megszerettük. Az ezredforduló tájékán termelők sora lépett a chardonnay-útra, de tényleg nem tartott sokáig ez a minireneszánsz. Ha most kapásból kellene válaszolnom a kérdésre, hogy kinek van még presztízschardonnay-ja, első nekifutásra két pince jutna eszembe: a balatonboglári Légli Ottó a Landorddal és a Hilltop Neszmély. Nyilván többen vannak – de hogy kiket fontos említeni még, azon már morfondíroznom kellene.

A Hilltop is jobban benne volt a fősodorban régebben. Amikor a pincészet főborászát – megint a kilencvenes éveknél tartunk –, Kamocsay Ákost előbb Angliában, majd itthon is az év bortermelőjévé választották. A neszmélyi szövetkezet romjain létrehozott cég nívós külkereskedelmi munkálkodásának hála nagyra nőtt akkoriban. Hogy most hol tartanak, milyen mennyiségeknél, milyen piacokon, arról nincs sok infóm. Annyit látok és tudok, hogy mindenütt ott vannak bőséges választékukkal, és hogy a Sziget Fesztivál sem képzelhető el a borozójuk nélkül. Évek óta válogatott chardonnay-jukat kortyolgatom kint, biztos választás. Próbálkoztam volna vele idén is, de azt mondták, épp elfogyott, így leléptem a Borfaluba.

Nemrég beleütköztem egy hiperben, akciózták, alig több, mint 1200 forintot kellett adnom érte. Drágább szokott lenni. 2015-ös évjárat, Páskum-dűlő, prémium kategória, Kamocsay neve kiemelve, 14-es alkohol. Tükrösen tiszta szín, feltapad a pohár falára a bor, lassan csurog le. Barackos-körtés, gazdagon gyümölcsös illat, telt korty, komoly tartalmak. Játékos, de nem agresszív savak, majdnem elegendőek, hogy a kissé azért erős szeszeket kiegyensúlyozzák. Nehézkesség nincs benne, itatja magát, csúszik. Nem könnyű félbehagyni. Szerencse, hogy nem is muszáj. Hát igen: így és ezért szeretem a chardonnay-t.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 10.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »