Szentestére

Szentestére

Karácsony. Szenteste. Természetes, hogy ekkor minden magyar család összegyűlik, terített asztalhoz ül, koccint, ajándékoz, énekel. “Jön a Jézuska” – tudja ezt minden gyermek. 

Sok családnál ez tudatos várása a Megváltónak, másoknál viszont ezek üres szavak, feltöltetlen mondatok, nincs mögöttük élő konkrét kereszténység. De ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne bennük szeretet és jóra való törekvés! Az örömhír, amit az Üdvözítő eljövetele jelent, könnyen elhomályosodik, eljelentéktelenedik a mindennapi problémák között. És akkor már csak a kisgyermek marad, aki felkiált: “Ma jön a Jézuska!” De milyen jó, hogy felkiált! Milyen jó, hogy tudatlan is tudja egyáltalán azt is, hogy élt valaha egy Jézus nevű ember, aki Urunk, Istenünk. Milyen szép ez a gyermeki ártatlanság! Ő “még nem tudja”, hogy “nincs Isten, hanem csak az anyag van, vagy csak energia, céltalanul, sőt, véglegesen determinálva”… Még nem tudja, hogy az élet célja “a főnöknek, cégnek való megfelelés, és hogy akinek több a pénze, az hatalmasabb”. De érzi, hogy ma jön a Kisjézus, aki jóságos, kedves, aranyos, és hogy az ő érkezte valami nagyon örvendetes dolog! Ez a hagyomány ereje. Egy olyan parázs, amelyből akármikor lángoló tűz lehet, aminek forrósága az ég kapuit is megnyitja, és lehozza azt a földre.

Milyen erős is Krisztus kereszténysége! Mint a mustármag! Egyszer élt, tanított és támadott fel, azt gondolnánk, egyetlen esemény, egyetlen ember nem tehet semmit. Pedig ez az egyetlen tett kultúrákat formált át teljesen, társadalmi berendezkedéseket, életeket változtatott meg. És azóta is, nem csak a nyíltan “hívők” életét irányítja. Hisz legtöbbször (ugyanis biztos van kivétel) még az is, aki “ateistának” vallja magát, a mai estét ünnepelve tölti. Fát díszít, asztalhoz ül, szeretettel mosolyog, mint a többi. Milyen erős is a kereszténység! Hogy észrevétlen fűzi át életünket az ünnepeivel, a templomok égig érő tornyának szépségével, és szívünkben a benne hordozott értékekkel. Hogy mással ne cselekedjek olyat, amit magamnak nem kívánok, hogy lehetőleg mielőbb béküljek meg felebarátommal, hogy a szegényeket, elesetteket ne megvessem, hanem segítsem, ahogy tudom… stb.

Sokszor eszembe jut, milyen hálásak lehetünk az Egyháznak azért, mert oly sok viharos évszázadon keresztül kitartott, és megőrizte nekünk Krisztus szavait, tanításait – ahogy tudta, szertartásokon, hagyományokban, szóban és írásban. Persze nem az Egyház tisztelete, hanem a Megváltó megszületése a legfontosabb a mai estén. De az Egyház sem magától Egyház. Nem a forma, a böjt, a papok, az ünnepek adják a lényegét. Olyan ez, mint a bögre és a víz, amit megiszunk belőle. Azért nyúlunk bögréhez, hogy ihassuk a vizet. Ilyen bögre lehet nekünk az Egyház. És teszi mindezt azért, hogy ha majd egyszer a feledés sötétjében egy kisgyermek csillogó szembogárral felkiált: “Ma jön a Jézuska!” – akkor ezt aki hallja, elkerekedett szemmel emlékezzen: !A Kisjézus? Ki is ő?” És akkor a hagyomány parázsa, ugye, lángot gyújtson benne, hogy keresse az Istent. És a Szenteste, ez az ünnep egy kicsivel hozzájáruljon ahhoz, hogy eszébe, de még inkább szívébe jusson az emlék, az emberiség ősi emléke, amely időről időre, amióta világ a világ, előkerül: hogy van üdvösség, miért élünk e földön, van béke, amit elősegíthetünk, és van szeretet, ami betöltheti szívünk.

Szerkesztőségünk nevében áldott karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónak ezzel a gyönyörű csángó karácsonyi énekkel:


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »