„Szembeszálltunk a világ élvonalával” – Beszélgetés Mocsai Lajos kézilabdaedzővel

„Szembeszálltunk a világ élvonalával” – Beszélgetés Mocsai Lajos kézilabdaedzővel

Játékosként hússzoros válogatott, edzőként 357 meccset vezetett Magyarországért. Csapataival, a magyar válogatottal és klubcsapatokkal 4 olimpián, 19 világversenyen küzdöttek és hoztak el érmeket: aranyat, ezüstöt és bronzot. Mocsai Lajost, a Testnevelési Egyetem rektorát, mesteredzőt kérdeztük élsportról, győzelemről, vereségről és az ezek mögött álló hitről.

– Idén a magyarérettségi egyik feladata arra kérte a diákokat, tegyék mérlegre a versenysport előnyeit és hátrányait. Mit ad az élsport az embernek?

– Az utánpótlás-nevelésre 2013-ban létrehozott Nemzeti Kézilabda Akadémia eszménye a homo omnis, a teljes ember. Élsportolókat nevelünk, úgy, hogy tudjuk, száz emberből három–öt kerül be az NB I-be, két–három a válogatottba. Olyan embereket akarunk nevelni, akik nem profiként is elkötelezettek maradnak a sport iránt. Mentoráljuk a tanítványainkat egyéni képzési terv szerint. Nálunk egy életmódot tanulnak meg. Tanáraink vannak, akik segítik a versenyek miatti kiesés pótlását. Gondoskodunk a diákok egyetemi előmeneteléről. Nyelvet tanítunk, színházba, koncertre járunk, művészeket hívunk meg. Segítünk abban, hogy a fiatalok felismerjék a céljaikat. Azoknak ugyanis, akik 18-20 évesen tudják, mit akarnak, az egész életük eredményesebb lesz, mint azoknak, akik állandóan változtatgatják a céljaikat. Ez a céltudatosság az adott helyzet értékelésére és az előrelátásra épül.

A céltudatosságból nagy energiákat összpontosító, munkabírást adó tevékenység tud kibontakozni.  

– Nagyon fiatalon, válogatott játékosi karrierje aktív szakaszában döntött az edzői pályafutás elsődlegessége mellett. Hogyan és miért hozta meg ezt a döntést?

– Édesapám válogatott kosaras volt, tőle származik az elkötelezettségem és az az elhatározás, hogy nekem valami nagyot kell elérnem. Ez belső késztetéssé vált számomra. Elsőéves szegedi főiskolás voltam, amikor gondoltam egy nagyot, és jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára. Felvettek. A diploma megszerzése után a Vasasban és a Spartacusban kézilabdáztam, és tagja voltam a válogatottnak. A tanulmányaim hatására érdekelni kezdett a sport elméleti háttere, foglalkoztatott a sportkutatás. Lehetőséget kaptam arra, hogy tanársegédként az oktatás területén maradjak. Erős tanári gárda dolgozott akkor a főiskolán. Olyan közeg vett körül, ahol előre tudtam lépni, és az elméletet a gyakorlattal összekapcsolva sportszakemberként kezdtem elképzelni a jövőmet. Szeretek több lábon állni, a tanítás, az edzőség megadta ezt. Szerepet játszott a döntésemben, hogy játékosként át kellett volna állnom egy más pozícióra. Húszszoros válogatotti pályafutás után váltottam, és a Vasas női csapatának edzője lettem. Jól megtaláltam a hangot a csapattal, holott a játékosok néhány évvel idősebbek voltak nálam. Éreztem, hogy van bennem erő, amivel el tudtam érni, hogy az emberek extrateljesítményre legyenek képesek. 1982-ben a Vasassal megnyertük a női Bajnokcsapatok Európa Kupáját (BEK).

– Ezzel első ízben nyert magyar csapat ezen a világtornán, az Ön számára pedig egy érmek sokaságát hozó edzői pályafutás indult el. Minek köszöni ezt a sikertörténetet?

– A siker ott kezdődik, amikor a hosszú és fárasztó edzés végén körbevesz a csapat, megköszöni a munkámat. És oda vezet, hogy a legerősebb csapatokkal ott tudtunk lenni a világ élvonalában. A szenvedéssel, kínnal végzett edzésmunka eredményeket és erényeket szül. 357 meccset játszottam Magyarországért. 4 olimpián, 19 világversenyen küzdöttünk, és hoztunk el érmeket. Közösséget tudtam teremteni, a csapataim készek voltak erőn felül küzdeni. Tudtunk bátrak lenni, és felvállaltuk, hogy szembeszállunk a világ élvonalával, azokkal a csapatokkal, amelyek addig meghatározták a kézilabdát. Belső késztetéssé vált számunkra a Magyarországért folytatott küzdelem.

– „Komoly érési folyamatra van szükség ahhoz, hogy az embernek olyan hite legyen, amire már támaszkodni lehet” – fogalmazott egy korábbi interjúban. Hogyan alakult ez a saját életében?

– 1954-ben születtem. Édesapám református, édesanyám katolikus iskolába járt. Apámnak hattagú családot kellett eltartania, a hitünket félelemben, az otthonunkba zárva éltük meg. A dédi vitt titokban a templomba. Később, az egyetemi és az élsportolói életmód nem igazán volt alkalmas arra, hogy mély hitéletet éljek. Fiatalon az ember a tehetségét inkább erővel valósítja meg, kész fejjel menni a falnak. Aztán eljött az az időszak, amikor eredmények és kudarcok váltották egymást, és rádöbbentem arra, hogy a tehetség, az energia, az erő nem csak úgy van. A felelősség felismerése hozta meg számomra ezt a felismerést. Egy személyben feleltem a csapatért, mindenkiért, akik rám bízták magukat. És ott volt a felelősség a családomért, de a győzelemért is. Magyarországról így indítottak el minden versenyre: „Igaz, hogy olimpiai döntőt játszottál, de ha a következő világversenyen nem vagy a legjobbak között, akkor a sportág elveszíti a támogatását.”  Ebben a feszültségben kellett élnem, de mégsem szorongással, hanem azzal az energiával, ami a közösség számára biztonságot sugároz. Fontos volt, hogy a csapatom tagjai bízzanak a közös munkában. Ezt csak úgy lehetett megoldani, ha az ember felépíti a hitét. Kialakítottam egy rendszert. A mérkőzések előtt elmentünk a templomba a kollégámmal. Ebben az erőtérben a lelkünk támogatást kapott ahhoz, hogy átlendüljünk a kríziseken.

Sokat segít, hogy feleségem, Virginia naponta erősít minket lélekben, és rendszeresen együtt gyakoroljuk a hitünket. Nagyon hálás vagyok azért, hogy stabil hátteret ad nekem a család. Enélkül nem tudtam volna végigfutni ezt a pályát.

Hírdetés

– Rendkívüli tapasztalatot szerzett a csapatépítésben. Mik voltak a legfontosabb elvei?

– A vezetőnek olyan értékrendet kell teremtenie, ami a közösség fölött van, mint egy búra, és mindig meghatározó. Ez egy energiazóna, benne van a hit, az elkötelezettség, hogy Magyarországért játszunk, de a saját előmenetelünk, a családunk számára szerzett dicsőség igénye is. Transzcendens energia ez, amibe minden játékos bele tudja helyezni magát, és az ember kinyílik a méltóságterületekre, mint amilyen a nemzet, a munka, a másik megbecsülése és egymás segítése a közös cél eléréséért. Szeretni és támogatni kell a ránk bízottakat. Ismerni az élethelyzetüket, hogy tudjunk arról, ha probléma van, és akkor segítsünk. Ezzel a hozzáállással tudjuk megnyerni az embereket a nagy munkára.

– Építeni a csapatot és közben az egyént is megerősíteni, ez nem lehet könnyű feladat. Olykor talán ütközik is a kettő.

– Az volt a célom, hogy kialakítsam a mester-tanítvány relációt. Tudtam embereket támogatni, és ki tudtam hozni belőlük a küzdeni akarást. Sikerült stabilitást adnom a sportolóknak, soha nem untak meg mint edzőt. Individualista, sokszor egocentrikus sztárjátékosokkal kellett csapatot építeni. Lehetetlen velük együtt dolgozni, ha az edzőnek nincs meg az a képessége, hogy az előbb említett közös hitvilágot megteremtse, ami a motivációt, az energiákat, az egész célfilozófiát dinamizálja. Nagyon sok edző beszél erről, de nem tudja keresztülvinni. Edzőként meg kell találni a helyes arányt, hogy a közös tevékenység mindkét fél számára eredményes legyen. A játékos ugyanis rábízza a tehetségét az edzőre, értékes éveket ad neki abból a néhányból, aminek az egzisztenciateremtést is szolgálnia kell. Óriási felelősség, hogy az egyén és a csapat fejlődése együtt, harmóniában tudjon megvalósulni.

– Sydney-ben zsinórban nyert hét meccs után, a döntő mérkőzésen hatgólos vezetéssel az utolsó percekben veszett el a győzelem reménye. Hogyan lehet egy ilyen helyzetből felállni?

– Persze nagyon fájdalmas, hogy szinte nyert helyzetből elvesztettük a döntőt, de abba a fináléba azért be is kellett jutni. Ne feledjük, az olimpián a legjobb négybe se vártak minket, 5. vagy 6. helyezést feltételeztek. Innen nézve az ezüst óriási eredmény. Döntősök lettünk, és a végjátékban az utolsó 13 percben veszítettük el az előnyünket. A vereség feldolgozása óriási higgadtságot és józanságot igényel. Soha nem szerettem az azonnali értékelést. Hagyok időt a másiknak, hogy a problémáit feldolgozza, és nekem is szükségem van időre.  Utána kezdődik a stratégiai elemzés: mi volt jó, mi nem, hogyan lehetett volna másképpen csinálni. A sydney-i olimpián, amikor mindenki sírt, bementem a gyerekekhez, és átöleltem őket. Lezártam, megköszöntem a munkát méltósággal. Nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült, de nem voltam hajlandó ott bárkit is felelőssé tenni. Az étékeléshez azt is meg kell nézni, hogy ki ellen, mi ellen és mikor következett be a vereség. Józannak kell maradni. A vereség után az edző a maga által elkövetett hibákkal kezdi. Érezze a csapat, hogy a vezető az első, aki vállalja a felelősséget. Az önkritika és az önmegvalósítás viszonyában nem dominálhat annyira az önmegvalósítás, hogy elvesszen a saját teljesítmény nyilvánosság előtti értékelése. Ezután lehet kritikát gyakorolni a játékosokkal szemben.

– Pályáját tekintve meghatározó volt a németországi edzői munkája.

– Nagyrészt anyagi kényszer vitt ki Németországba. Rengeteget dolgoztam, alig voltam a családommal. Döntenem kellett, ha nem változtatok, nélkülem nőnek fel a gyerekeim. 1989-ben kaptam szerződést. Tíz éven át dolgoztam két, a Bundesligában játszó csapattal (TBV Lemgo, TUS Nettelstedt). Fontos tapasztalatokat szereztem megismerve a német emberek küzdeni tudását, az önbecsülésük, önbizalmuk által táplált belső motiváció erejét. Aztán újra döntenem kellett. Maradhattam volna, de amikor a gyerekek elindultak a középiskola felé, haza kellett jönnünk, mert nem lett volna egy magyar gyerekem sem, ha ott iskolázódnak.

– Mit tud tenni az edző a játékosok belső motivációjának erősítéséért?

– Kezdem azzal, hogy mit nem. Rendszeresek a tétmeccsek, és az óriási tét hozza magával a feszültséget. A félelemből történő játék, a nyomás alatti gyakorlás hosszú távon nem tud eredményes lenni. Ha az edző mindig nyomás alá helyezi a játékost, az elveszi a sportoló önbizalmát, magabiztosságát, a félelem beszűkíti a gondolatvilágát. Egyszer-egyszer, kényszerhelyzetben lehet így is komoly teljesítményt elérni, de kreatív munkát végezni félelemből nem lehet.

Fotó: Lambert Attila

Trautwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata a 2020. május 31-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »