Tavaly tavasz óta a pandémia blokkolja a világ színházi és zenei életét. Sorra maradnak el a bemutatók, hangversenyek, vendégjátékok, jó néhány vezető operaház a teljes szezonját törölte. Ezért különösen örömteli, ha egy egyébként elfoglalt, sokfelé hívott művész pályafutásában még egy ilyen időszak sem múlik el feladatok, visszaidézhető zenei örökségek nélkül.
Bretz Gábor diszkográfiája és „filmtára” jelentős darabokkal bővült: a Salome 2018-as salzburgi felvétele után, ahol és amelyben Jochanaant, vagyis Keresztelő Jánost énekelte, nemrég jelent meg a 2019-ben, Bregenzben, a címszereplésével bemutatott Massenet-opera, a Don Quichotte. És jóllehet a Theater an der Wienben a Fidelio tavaly márciusra kitűzött nyilvános premierjére már nem kerülhetett sor, a Beethoven-év fontos bécsi produkciója Bretz Gábor Don Pizarrójával hozzáférhetővé vált Blu-rayen és DVD-n. Beszélgetésünk témája így Cervantes hősétől a húsvéti Parsifal Gurnemanzáig ívelt.
– A zseniális orosz basszus, Fjodor Saljapin egyik kedvenc olvasmánya volt Cervantes regénye, Massenet pedig – akivel jó barátságban volt – kifejezetten rá gondolva komponálta a Don Quichotte-ot. Az ötfelvonásos operát 1910-ben, Monte-Carlóban mutatták be. Érződik a darabon „a Saljapin-központúság”, hiszen a főhős szinte az első pillanattól az utolsóig a színen van. Nem tisztem, hogy a művet zenetörténeti szempontból pro vagy kontra véleményezzem, de én minden tekintetben nagyon megszerettem.
Meyerbeer: A hugenották (Fotó: Berecz Valter)
– Belülről megélve milyennek látta ezt a klasszikus és kortárs elemeket nem ötvöző, inkább egymás mellé állító, ideákat felvillantó, látványos és meghökkentő, a mai hétköznapi realizmust közvetítő rendezést?
– Ezt a bregenzi produkciót – a rendezést és a főszerepet – tavaly az osztrák zenésszínházi kritikusi díjra jelölték Salzburgban. Az elismerés elnyerése az erős mezőnyben óriási megtiszteltetés volt számomra. Sajnáltam, hogy Mariame Clément nem kapta meg a rendezői díjat, hiszen az előadás sikere egyértelműen az ő munkájának is köszönhető. Olyan szempontból aktualizált, hogy megmutatta: ha egyáltalán léteznek, milyenek a mai hősök. Érdekes keretes szerkezetet adott a darabnak: az öt felvonásból az első és az utolsó a klasszikus művet, a Saljapin-féle előadást idézte. A maszkom is Saljapin Don Quijote-fotói alapján született, amelynek az elkészítése minden előadás előtt másfél órát vett igénybe. A második, harmadik és negyedik felvonás viszont más-más kortárs helyzeteket, helyszíneket és karaktereket mutatott, mintha minden egyes rész egy-egy külön opera lett volna.
Erkel: Hunyadi László (Fotó: Tomas Opitz)
– Az átalakulás viszontagságain túl énektechnikailag nehéz Don Quijote/Don Quichotte?
– Jóllehet ez az opera mindössze kétórás, a szerep relatíve hosszú, vagyis „kilóra” sok. Nehéz megtanulni, de miután megvan, nagyon jólesik énekelni és játszani. Úgy volt, hogy tavaly novemberben Németországban is bemutatják ebben a rendezésben, a vírus miatt azonban azt is halasztani kellett. De tervezik, így bízom benne, hogy később még újra sor kerülhet rá.
– A Beethoven-jubileumhoz kapcsolódva az 1805-ös ősbemutató helyszínéül is szolgáló Theater an der Wien tavaly a Fideliót tűzte műsorra a kétszeres Oscar-díjas osztrák színész, Christoph Waltz rendezésében. Hogyan állt össze végül ez a rendhagyó körülmények között született előadás?
– Ez alkalommal Bécsben az 1806-os átdolgozást vették alapul, amely az utolsó, véglegesített változathoz képest a tenor számára hangilag kevésbé megterhelő, a címszereplőnek, a szopránnak viszont nagyon nehéz. A munkafolyamat közben már tudtuk, láttuk, hogy nem lehet megtartani a március közepi premiert. De eleve tervezték az előadás felvételét, úgyhogy három egymást követő napon rögzítették a végső próbákat és a főpróbát, majd azokból vágták össze a legjobb változatot. Waltz fantasztikus színész, aki rendkívül gondos rendezőnek bizonyult, a legapróbb részletekre is ügyelt. Nyilván aktív filmes múltjának és jelenének is köszönhető, hogy főleg az arcjátékra, az apró gesztusokra helyezett nagy hangsúlyt. A Rocco–Pizarro-duettet például napokig próbáltuk. Amikor már azt hittem, megérkeztünk, még akkor is hozzáadott nüánszokat. Úgy mentünk végig a darabon, ahogy a prózai színészek kezdik a felkészülést, a szövegolvasástól indulva. Sőt, már előre kaptunk tanulmányokat, elemzéseket, történeti leírásokat, amelyeket a rendező a darab szempontjából fontosnak tartott. Az én karakteremben kicsit visszaköszönt az, amit Waltz a Becstelen brigantykban játszott: Don Pizarro egy hidegvérű, kegyetlen figura. A karmester, Manfred Honeck ugyancsak németes precizitással követelte meg tőlünk, énekesektől az instrumentális hangzást, hogy az együttesekben úgy szóljunk, mintha hangszerek lennénk. Arra a fajta összhangra és összhatásra törekedtünk, amelyet annak idején Beethoven elképzelhetett.
Az új Don Carlos Fülöp királyaként, az Erkel Színházban (Fotó: Ligeti Edina)
– Itthon február 20-án Verdi Don Carlosának az Erkel Színházból közvetített online premierjén lépett fel. Ezúttal az opera ötfelvonásos, modenai változatában alakította II. Fülöpöt.
– Olyan szempontból szerencsém volt, hogy 2015-ben, majd 2019-ben Hamburgban már énekeltem a Don Carlos ötfelvonásos, francia verzióját, ami még ennél az olasz nyelvű modenainál is hosszabb. Peter Konwitschny húsz évvel ezelőtt, Hamburgban született remek rendezését egyébként a bécsi Staatsoperben is játszották. Frank Hilbrich megközelítése több szempontból hasonlóan modern. Sehol és mindenhol vagyunk, hiszen a kortól, a konkrét időtől függetlenül az emberi kapcsolatokat, a szereplők sorsát, magányosságát és megpróbáltatásait állította középpontba.
Gounod: Faust (Fotó: Rákossy Péter)
– Közben egy újabb remélt bemutató is közeleg Budapesten: április 2-án, a Parsifal. Gurnemanzként Bolognában debütált. Mennyire meghatározó az Ön számára az ott szerzett szerepélmény?
– Wagner 1883-ban bekövetkezett halála után harminc évig hivatalosan csak Bayreuthban, a Wagner által létrehozott Festspielhausban játszhatták ezt az 1882-ben bemutatott ünnepi zenedrámát. E megkötést időközben több operaház, köztük a New York-i Metropolitan is megszegte, de 1914. január 1-jén így is a világon elsők között szólalt meg a Parsifal Budapesten, Barcelonában és Bolognában is. 2014-ben, a bolognai premier századik évfordulójára a Romeo Castellucci által rendezett brüsszeli Parsifal-produkciót vették át. Ott és abban énekeltem először Gurnemanzot. Budapesten aztán beálltam a Mikó András-féle klasszikus változatba, most pedig készülünk az újra, amelyet Almási-Tóth András visz színpadra. A bolognai előadás Castellucci egyik legérdekesebb, legizgalmasabb rendezése volt. Később, 2018-ban a salzburgi Saloméban újra vele dolgozhattam. Az ő magával ragadó, különleges elképzelései, sajátos koncepciói mélyen bennem maradtak. Nem hiszem, hogy meglepetésként érne egy újabb kortárs felfogású Wagner-előadás.
Mozart: Don Giovanni (Fotó: Nagy Attila)
– A Parsifal nagypéntek, a húsvéti szent napok elmaradhatatlan része lett itthon is.
– Hívő emberként természetesen fontos számomra a mű keresztény tartalma. Nekünk, énekeseknek pedig az a szertartás, hogy ilyenkor megszólaltatjuk. Hagyományosan nagypénteken és húsvéthétfőn is. A Parsifal zenéje áthatja az egész ünnepet, ami csodálatos dolog.
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 21-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
